Kívülről úgy tűntem, mintha vasidegeim lennének – beszélgetés Portisch Lajos sakkozó olimpia bajnokkal

Egyedülálló életpálya Portisch Lajos sakkozóé. Olimpiai bajnoki és a Nemzet Sportolója címei mellett 9 magyar bajnokságot nyert és egyéniben többször jutott a világbajnoki döntő közelébe. A világ sakktörténelmében elképesztő rekordokat tart: 20 olimpián játszott 260 partit és ezeken 176,5 pontot szerzett.

A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy annak idején a Telesportban és az újságok sporthíreiben milyen jelentős szerepet kapott a sakk. A 40-50-60 éves korosztály rendszeresen hallott az ön sportsikereiről. Mondhatom azt, hogy ön a sikerei évében egy ismert sztárnak számított?

A mai világot elnézve nehéz megfogalmazni ezt. Ismert voltam, ez nyilvánvaló, az utcán is sokan felismertek. Volt amikor ez jólesett, és volt, amikor inkább titkoltam volna a kilétem. Sokan mondják, hogy Kádár János – az ország akkori vezetője – szerette a sakkot és én voltam a kedvenc sportolója. Ennek fejében viszont hiába kaptam meghívást sok külföldi klubtól, klubcsapatba soha nem mehettem külföldre játszani. Féltek, hogy kint maradok és elképzelhetetlen volt, hogy Magyarország első számú játékosa ezt megtegye. Viszont az átlagemberekkel ellentétben én akkor vehettem itthon autót, amikor akartam. Nagyon szerettem az autókat. Amikor itthon az emberek Trabanttal jártak, nekem Alfa Romeom volt. Most már nem érdekelnek annyira az autók.

Akkor térjünk is rá a sakkra, amelyet ma már több országban nem sorolnak a sportok közé.

Van, ahol meg nagyon is annak számít, például Oroszországban. Nyilvánvalóan vannak olyan sportágak, ahol nagyon jó fizikum kell és vannak, ahol nagyon jó koncentrálóképesség. Utóbbit a sakkban sokáig fenn kell tartani. Melyik sportághoz hasonlítható a sakk? Talán a mai sportlövészethez, ahol sokáig kell magas fokon koncentrálni. Ott az embernek saját magát kell legyőznie és nem figyelni az ellenfélre. Valahol a sakkra is igaz ez, de nálunk mégis nagyobb szerepe van az ellenfélnek. Én a játszmák alatt nagyon jól el tudtam rejteni az érzéseimet és a belső vívódásaimat, bár azt mondták, hogy kipirosodott a fülem, ha nem éreztem jól magam egy-egy partiban.

Mások a bridzshez hasonlítják ezt a sportot, amihez nem tudok hozzászólni, mert én gyerekkoromban kártyáztam utoljára, amikor egy vonaton huszonegyeztünk. Vesztettem és azóta nem kártyáztam.
Abban biztos vagyok, hogy a sakk gyenge idegzetű vagy fizikailag gyenge embernek nem való.

A sakkot küzdősportnak tartja?

Nagyon is, mindig is az volt. Én, hála Istennek, nem tudom a pontos okát minek köszönhetem, de jó idegrendszerrel születtem. Ettől függetlenül volt, amikor elkeseredtem. Előfordult, hogy ha elvesztettem egy partit, akkor nemcsak a játszmalapot dobtam el parti után, hanem esetleg azokat a jegyzeteket is, amelyet kapcsolódtak hozzá. Ez olyan, mint mikor egy zeneszerzőnek nem tetszik a saját szerzeménye, és összetépi a kottát. Ezt nem szégyellem.

Olyan is történt, hogy amikor szegény első feleségemmel voltunk Izlandon, én hajnali 4 órakor öltözködni kezdtem. A feleségem felébredt és kérdezte, hogy mégis hová megyek ilyenkor. „Megyek, megkeresem, amit este kidobtam a kukába, még mielőtt elszállítanák a szemetesek.” Ez persze nem jelenti azt, hogy minden sakkozó egy kicsit bolond, de mi is emberek vagyunk.

Nem egyszer egy-egy komoly versenyen ültem a színpadon egy neves ellenfél társaságában és játszottunk, miközben ott ült a közönség és nézett minket. Egyszer csak hirtelen bevillant a fejembe, hogy: mostmár tényleg unom ezt az egészet! Mi lenne, ha én most felugranék és elkezdenék énekelni itt a színpadon? Valószínűleg azonnal kihívnák a mentőket.

Pedig híres volt arról, hogy mennyire komolyan vette a partikat.

Rajtam azt látták, hogy tényleg fapofával tudok koncentrálni, de hogy belül mi zajlik bennem, azt nem tudták, csak én, saját magam. Megvolt bennem a kettősség, amely azt eredményezte, hogy kívülről úgy tűntem, mintha vasidegeim lennének. Pedig belül sokszor türelmetlen voltam, ami oka is volt néhány vereségemnek.

Számomra egy verseny mindig ünnep volt. Mindig irritált, amikor valaki, ha nem is piszkosan, de mondjuk gyűrött ruhában jött a partira. Én azt vallom, hogy nemcsak a külvilágot meg a közönséget, hanem az ellenfelet is meg kell tisztelni a normális megjelenésünkkel. Emellett a hiúságom is oka volt annak, hogy próbáltam adni magamra.

Sok sakkozó mondja azt, hogy ez ma már nem ugyanaz a sport, mint az elmúlt évtizedekben volt.

Ez teljesen így van. Sok minden megváltozott. Ma már boldog-boldogtalan nagymesteri címmel rendelkezik. A nagymesteri kifejezést nem is szeretem, mert a régi, szabadkőműves klubokban voltak nagymesterek, legalábbis nekem mindig ez jut eszembe, ha hallom. A II. világháború után a világon 5-6 sakkozó kaphatta meg ezt a címet, azóta már több ezer.

Mi, magyarok sok butaságot is kitaláltunk, ilyen az Élő-pontszámítás rendszere, amely meg is mutatja, hogy inflálódik a sakk tudás. Ha jól emlékszem, nekem a legmagasabb Élő pontszámomon 2655 volt, azzal akkor dobogós voltam a világranglistán. De ma, ugyanennyi ponttal sehol sem lennék. Számomra irreális ez az egész.

Miben változott a sakk leginkább?

Mindenki megkaphat minden információt, és minden elérhető. Nem tudom, hogy a fiatalok most hogyan készülnek a versenyekre, de azt mondom nekik, hogy inkább saját maguk gondolkodjanak, és csak utána használjanak elemzőt, ne fordítva. Szerencse is, hogy én már nem sakkozom. Valószínűleg azokat a sikereknek a nagy részét nem értem volna el, mert előbb megundorodtam volna az egésztől. Az internetről minden fiatalnak azt mondom, hogy információforrásnak rendben van,  egyszerűbb vele a levelezés és a kapcsolattartás, de hogy egy fiatal elkezdi a számítógépes partikat játszani ahelyett, hogy a sakktáblát nézné, az borzasztó. A csalási lehetőségekről nem is beszélve, régen ez egy gavallér világ volt.

Nem lett könnyebb a sakkozók élete?

Ez egy érdekes kérdés, amire nem tudok egyértelmű választ adni. Azt felelném: is-is. Sokkal könnyebben utazhatunk és juthatunk hozzá könyvekhez, partikhoz, mint régen. Másrészt sok olyan verseny van, ahol el lehet indulni, tehát elvileg sokkal több a lehetőség. Régen, amikor én ott voltam a világ élvonalában, annyi meghívást kaptam, hogy az volt a problémám, hogy melyiket mondjam le közülük, de a kevésbé sikereseknek sokkal kevesebb lehetőségük volt. Én számtalan meghívást kaptam mindenhonnan, de nagyon jól tudtam, hogy 4-5 verseny is nagyon sok tud lenni egy évben, hiszen azokra készülni is kell. Akkoriban egy játék 5 óráig tartott és gyakran függő lett a parti. Mára a versenyek lebonyolítása is felgyorsult. A függő játszmáknak is voltak hátrányai, de a mai gyorsított játszmáknak is vannak. Őszintén szólva nem is tudom, hogy melyik a jobb. Én még a borítékok meg a függő játszmák világában éltem. Jellemző, hogy akkor voltam eredményesebb akkoriban, ha egyedül próbáltam megoldani a függő játszma problémáját. Amikor segítséget kértem, akkor az sajnos többször visszaütött.

Azt mondják, a mai nemzetközi élsakk felőrli, kiégeti az embert. Ön legalább 40 évig volt versenyző élsakkozó. Hogyan lehet ennyi időn keresztül magas színvonalon teljesíteni?

Nem a kiégés a legjobb szó erre. Inkább megunhatja, fáraszthatja az állandó készülés meg utazgatás egyhangúsága. Engem főleg az utazás idegesített, hogy már megint csomagolnom kell. Csomagolni azért utáltam, mert tudtam, hogy ha valamit otthon felejtek, amiatt nagyon ideges leszek majd ott a távolban. Nem a versenytől féltem, soha nem volt ilyen bennem, akárkivel is játszottam.

Az viszont előre nyugtalanított, hogy milyen szállást kapok, mert a zajra nagyon érzékeny voltam. A feleségeim, akik kísértek, sokat segítettek, hogy jobban érezzem magam utazásaim során.

Az utolsó aktív sakkos éveimben már sok értelme nem volt az utazásoknak. Örültem, hogy kaptam a meghívásokat, és voltak, amiket nem tudtam visszautasítani. Nem volt már türelmem az átgondolt sakkhoz, ezért nem is tudtam már jól szerepelni.

Hogyan élte meg a sakkpartikat? Háború, vagy csak küzdelem zajlott olyankor?

Nehezen tudok erre válaszolni. Az érzelmeimet tényleg elég jól tudtam leplezni. Talán gyerekkoromban sírtam utoljára vesztes parti miatt, de később sosem. Szegény feleségeim viszont néha igen. Rám inkább a bosszankodás volt jellemzőbb.

A pályafutásom alatt sajnos nem mindig megfelelő támogatókat, segítőket választottam magamnak, ez talán azért volt így, mert nem vagyok túl jó emberismerő. Mindig akkor ment legjobban a játék, amikor nem volt segítőm a partik során.

Szpasszkijjal két mérkőzés sorozatot is játszottunk a vb-jelöltek között.
Az első körben Genfben nagyon meleg volt. Az oroszok nagyon figyeltek, feltérképeztek és lekádereztek mindenkit. Tudták azt is, hogy a türelmetlenségem, az a gyengém. Olyan szabály volt, hogy mindenki halaszthatott háromszor. Ez két szabadnapot jelentett, meg volt egy külön függő nap is. Az első tíz játszma során Szpasszkij mindig kiegyenlített és amikor tehette, kivette a szabadnapját is. Én a szekundásommal, szegény Forintos Győzővel ott forrtam a melegben és a mérgünkben. A 10. játszma után, azt mondtam: most kitolok vele, és hazautazok Budapestre és az összes szabadnapomat kiveszem. Bár próbáltak, de senki nem tudott lebeszélni erről. Később Szpasszkij elismerte, hogy ezzel nagyon a malmára hajtottam a vizet, mert ráfért ez a kis pihenés és amikor visszamentem, meg is fordította a versenyt.

Rá pár évre Mexikóban ismét játszottunk és 7-7 lett a végeredmény. A döntetlen ellenére a sötéttel szerzett több ponttal én jutottam tovább akkor.

Többször volt egyéni vb döntő közelében. Mi hiányzott, ahhoz, hogy bejusson végül oda?

Több türelem és talán korábban kellett volna kezdenem a sakkot. Vagy egy szerencsésebb világ. Mondjuk, ha Zalaegerszeg helyett Budapesten születek.  Boldog gyerekkorom volt vidéken, de a sakkhoz előnyösebb lett volna a főváros. 12 évesen kezdtem el sakkozni. Karácsonyra kaptunk egy sakk készletet, és az öcsémmel együtt egymással játszottunk. Bekerültünk a zalaegerszegi sakk klubba, de a klubnak csak 3 sakkórája volt. A schnell versenyekre, amikor az 5 perces partikat játszották, drága Csuti bácsi nem engedett minket játszani, mert nagyon félt, hogy a nagy billentyűs órákat tönkretesszük fiatalos lendületünkben. Nagy kincs volt egy ilyen sakkóra, a csapat bajnoki mérkőzéseken az volt a szabály, hogy minden klubnak a saját óráit vinnie kellett a játszmákra. Egyetlen magyar vidéki klubnak sem volt annyi órája, hogy az összes táblára juthasson. A lényeg az volt, hogy nem játszhattunk villám partikat. Csak akkor kezdtem el gyors játszmákat játszani, amikor felkerültem Budapestre. Volt is lemaradásom a hasonló játék erejű kortársaimmal szemben, akik a Ligetben forintos alapon játszottak gyors partikat és ennek köszönhetően már nagy gyakorlattal rendelkeztek.

1956-ban játszottam először olimpián, ahol tartalék voltam. Két játékosunk előttem eléggé gyengén szerepelt és akkor az utolsó, döntő partira már engem választottak be a 4. táblára. Ráadásul az én partim volt a utolsó a jugoszlávok ellen. Ellenfelemmel mind a ketten nagy időzavarban voltunk, a sakkórán már lógtak a zászlók és gyorsan kellett lépnem. Ekkor észrevettem a zakómon egy szöszmöszt és odanyúltam. Mögöttem állt a főtitkár, Fülöp Sándor, aki ezt látva majdnem szívinfarktust kapott. Jók voltak az idegeim és a játszma végül döntetlen lett. Kellett ez az eredmény a 3. helyhez.

Mitől függ az, hogy ki nyeri meg a partit végül?

Elsősorban a sakktudás dönt, de emellett sokat számít, hogy ki, milyen lelki passzban van éppen. A végeredményben akár a külső külső körülmények is szerepet játszanak, ha az egyént ezek ki tudják zökkenteni.

Rám mindig is jellemző volt, hogy 10 órát alszom, ami szerintem a sakkozói pályámon is segített és talán ennek köszönhetem azt is, hogy ilyen sokáig élek.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a sakkban a tehetség 99%-os összetevője a szorgalom. Ez egy adottság?

Azért valamennyi tehetség is kell. A zenében, ha valakinek nincsen jó hangja, akkor nem tud énekelni. A sakkban nem voltam olyan jó számolásban, mint a többszörös világbajnok Karpov. A régi felvételeken jól látszik, ahogy partik közben mozog a szája és számol folyamatosan.

Egyszer Szmiszlovtól megkérdezték, hány lépést számol előre a partik során. A válasza az volt, hogy: mindig csak egyet. Az újságíró megdöbbent és megkérdezte, hogy-hogy csak egyet? Szmiszlov pedig azt mondta, hogy azért mert tudja, hogy az a legjobb lépés.

Karpov ezzel szemben mindent ki akart számolni. Én közelebb állok Szmiszlovhoz. Ha hibákat követtem el, akkor az számítási hiba volt. Nem volt annyi türelmem, hogy hosszan számoljam ki a változatokat, inkább az érzékeimben bíztam. Nem lehet a végletekig minden kiszámolni, az lehetetlenség. Kell a jó sakkérzék, hogy mit és meddig számoljunk, nem tovább, mint ameddig szükséges. Egyrészt az óra sem enged mást, másrészt lehetetlenre ne vállalkozzunk.

Ha már az autók nem is, de a sakk mellett máig van egy nagy szerelme: a zene.

Gyerekkoromban mindig énekeltem, vagy dúdoltam valamit. Szegény apám ezért a Dudujka becenevet adta nekem, amit nem szerettem, mert én lányosnak éreztem.

Én a gyerekkori hegedű tanulásom során elkövettem azt a hibát, hogy mivel nem szerettem gyakorolni, ezért előreállítottam az órát, ezzel lecsökkentve a kötelező napi egy órás gyakorlás idejét. Csodálatos dolog volt, hogy Sárközi Sanyi bácsi, aki a zalaegerszegi szalonzenekarral játszott az Aranybárány étteremben, leírt nekem három Strauss-keringőt is, ami azért volt értékes, mert nehéz volt akkoriban kottához jutni. Ezeket a papírokat máig őrzöm.

Viszont az igazság az, hogy több jó tulajdonságom volt a sakkhoz, mint a zenéhez.

Énekelni mindig szerettem. Úgy kezdtem el, hogy  Cardiffban voltunk, és mindenki elment vásárolni. Én egy tranzisztoros rádiót vásároltam, csakúgy mint a különösen lelkes zenerajongó Liptai doktor, aki többször is jött a csapattal, nemcsak mint orvos, hanem később mint kapitány is.

Visszamentünk a szállodába, ahol ő volt a szomszédom. Fél óra múlva bejött a szobámba nagy csodálkozva, hogy Lajos, hogyan tudtad befogni Budapestet?
Nem értettem miről beszél. Mire elmondta, hogy hallotta a rádiómból azt a csodálatos Kodály-dalt, amit ő sehogy sem tudott befogni a sajátján. Mondtam neki, ne haragudj, hogy kiábrándítalak, de az nem a rádió volt, hanem én magam. Mondta, hogy bolond vagyok, ha nem tanulok énekelni ilyen hanggal. Hazaérve elmentem Szikla Erikához énekelni tanulni. Az évek alatt később rengeteg belföldi és külföldi fellépésem volt, Hollandiában énekeltem először a Winterreise-t, Svájcban a Dichterliebe-t. Nemrégen volt a XIII. kerületi klubban egy Schumann-dalestem is.

A nyolcas motívum a zenében és a sakkban is erőteljesen jelen van, talán ez az egyik oka, hogy nincs is olyan messze ez a két terület egymástól.
Philidor nevét a sakkozók a Philidor-védelemből ismerik, de azt nem tudják róla, hogy ő emellett egy neves francia zeneszerző is volt. A magyarok közül Erkel Ferenc kiválóan sakkozott. A már korábban említett Szmiszlovval is énekeltem már közösen egy orosz áriát a Néró című operából.

Hogyan látja a sakk megítélését manapság idehaza?

Az elsők között választottak engem a Nemzet Sportolói közé. Az életjáradék terén a sakk éppen úgy meg van becsülve, mint bármelyik másik sportág és még a szekundánsok is kapnak ilyet. Jövőre itthon rendezik majd meg a sakkolimpiát. Ezeket az Orbán-kormány hozta be. Én magam nemrég kaptam ajándékba Orbán Viktor beszédeinek bekötött példányát az egyik államtitkárától.
A hazai szövetség idén megválasztott elnökével, Polyánszky Zoltánnal a koncertemen ismerkedtem meg.

Van persze más kapcsolatom is a sakkszövetséggel, és amikor itt volt a FIDE nemzetközi vezérkara, akkor részt vehettem egy díszvacsorán, amin az is elhangzott, hogy Saint Louis-ban van egy dicsőségfala a sakkozóknak, ahová az én nevem is felkerül majd és erre az eseményre meghívót is kaptam.

Biztosak vagyunk abban, hogy megérdemli ezt az elismerést is. Köszönjük az interjút és jó egészséget kívánunk!