Tóth András, nemzetközi mester sakkozó, egy olyan országot választott, ahol a sakkot nem tekintik sportnak, és bár szakmája szerint magyartanár, ott nem oktatnak ilyen tantárgyat. Erre a helyzetre mondják azt, hogy innen szép nyerni.
Hogyan kerül egy magyar sakkozó Ausztráliába?
Magyarországon születtem és édesapámtól tanultam meg a lépéseket. Ahogy telt az idő egyre többször győztem le őt is és a bátyámat is. Faddon éltünk, ahol rendeztek az általános iskolában egy iskolai versenyt, amit megnyertem. A tanáraim azt javasolták, hogy kellene nekem egy edző, így került a képbe a Sárköz patikus bácsija, a szinten faddi származású Dr. Papp Csaba. Tőle kaptam meg első sakkleckéimet.
Jellemző a pályafutásomra, hogy rendkívül lelkes megszállottakkal sakkozhattam, dolgozhattam együtt. Valahogy mindig olyan sakkedzőkkel hozott össze a sors, akik imádták a sakkot, és ez átragadt rám is. Dr. Papp Csabán keresztül kerültem kapcsolatba Tófalusi Misi bácsival, aki akkoriban a Paks NB 2-es csapatában játszott. Misi bácsi nemrég hunyt el, Isten nyugosztalja őt. Számomra ő egy másik példája volt a fanatizmusnak. Emlékszem, hogy órákig snelleztünk a tolnai házukban. Olyan vastagon szállt a cigarettafüst, hogy néha nem láttam messzebb a táblánál, de imádtam minden percét. Eleinte nagyon egyoldalú küzdelmek voltak ezek, de ahogy fejlődgettem, úgy egyre nyitottabb lett ez a harc. Olyannyira, hogy végül ő vitt el engem Paksra, az Atomerőmű SE-hez. Ez volt a következő nagy lépcső a fejlődésemben. Molnár Béla (interjúnk itt olvasható- SakkMező) szintén ekkoriban került Paksra, és elkezdtem vele nagyon komolyan dolgozni. Béla ekkor már egy viszonylag ismert edző volt. Szerintem a gyermek tehetséggondozásban ő az egyik legjobb szakember. Béla után Hazai Lászlóhoz (interjúnk itt olvasható- SakkMező) kerültem, ahol az összes fiatal, paksi játékos megfordult: Ács Peti (interjúnk itt olvasható- SakkMező), Berkes Fecó (interjúnk itt olvasható- SakkMező), Papp Gábor. Egy vérprofi emberről van szó. Laci sakk és sakkedzői filozófiája sokak számára “túl sok”, de az eredmények őt igazolják… Ennek kapcsán megemlítek egy érdekes analógiát:
3-4 hónapja a kezembe került egy könyv, Ramesh indiai edzőtől (Improve Your Chess Calculation: The Ramesh Chess Course). Ez egy baromi nehéz könyv, de tényleg! A könyvben a példák be vannak rangsorolva 1-től 5-ig nehézségi szint szerint, amikhez külön hozzárendeltek egy Élő-értékszámot is. A szerzőn látszik, hogy indiai tehetségekkel dolgozik, akik gyakorlatilag az anyatejjel szívják magukba a sakktudást. Elképesztő komplexitás, mélység van a megadott példák mögött, ahol gyakran még 300-500 Élő-pontos tudáskülönbség is van az általa megadott és a valós értékszámok között. A különböző fórumokon panaszkodnak, hogy hát marha nehéz a könyv, meg arról, hogy hogyan lehet egy ilyet elvárni az adott tudásszinteken. Ezzel szemben van neki 30 nagymester tanítványa! Szóval a számok nem hazudnak. A Hazai-Lukács páros szerintem ugyanez a szint. Voltak még itthon nagyon jó edzők: Pintér Józsi (interjúnk itt olvasható- SakkMező), Petrán Pali, stb., de a számok és eredmények sosem hazudnak.
Sajnos, el kell fogadni, hogy a mai világban a sakk lényegesen nehezebbé vált, mint régen, és ha az ember sikeres szeretne lenni, akkor erre őrült mennyiségű időt és energiát kell szánnia.
Mi az oka szerinted ennek a változásnak?
Egy pillanatot kérek, mert el kell gondolkodnom azon, hogy más sportágak is fejlődtek-e ennyit…Azt mondom, hogy igen. Én nagyon szeretek teniszezni, és szerintem ma betörni a világ top 100 teniszezője közé százszor nehezebb, mint 30 éve volt. Ugyanez sok sportágról elmondható. A sakknál az van a háttérben, hogy kinyílt a világ, az internet elterjedésével könnyen hozzáférhetővé váltak nagyon komoly minőségű tartalmak. Most már a tehetségeket könnyebb kibontakoztatni, mint annak idején, mert nem a hozzáférhető anyag a gyenge láncszem. Régen, ha az ember nem jutott megfelelő edzőhöz, akkor nem nagyon volt módja arra, hogy érdemben fejlődjön. Az internet egyrészt hasznos hozadéka a 21. század sakkjának, de a játékosoknak sokkal keményebben kell küzdeni, mert nagy lett a verseny. Sok, 5-10 éve még meghatározó játékos ma már nem bír lépést tartani a feltörekvőkkel, és küzdenek a versenyben-maradásért. Ez egy kétoldalú érme.
Nem véletlenül beszélünk mostanában egyre gyakrabban arról, hogy szükség lenne egy új sakk titulusra, mert a nagymester már nem fedi le a legmagasabbak tudásszintjét. Van, ugye, rengeteg 2500-as nagymester és van köztük kb. 40 db 2700-as professzionális játékos. Itt már akkora tudásszint különbségek vannak, hogy ez már logikussá tenné egy következő titulus bevezetését.
Volt szerencsém pályafutásom alatt a szintén nemrég elhunyt Csom Pista bácsival is dolgozni. Ő is nagy vesztesége a magyar sakkozásnak.
Térjünk vissza az Ausztráliába vezető utadhoz, hiszen a történetedben még mindig csak Pakson járunk.
Paks színeiben töltöttem el kb. 12 éves koromtól az időt egészen addig, amíg Magyarországon sakkoztam, és végtelenül hálás vagyok az Atomerőmű SE-nek a támogatásokért, mind szellemi, mind anyagi, mind akármilyen formában, akárcsak a már említett edzőknek.
Hazai Laci munkássága alatt lettem nemzetközi mester kb. 20 éves koromban, ami már egybeesett az egyetemi éveimmel. A Pécsi Tudományegyetem bölcsész karán végeztem magyar szakos tanárként. Tanulmányaim alatt a sakk kicsit a háttérbe szorult, és mire elvégeztem az egyetemet, azon kaptam magam, hogy még mindig „csak” egy nemzetközi mester vagyok, akikből már akkor is 12 volt egy tucat. Elkezdtem dolgozni Szekszárdon, a Tolna Megyei Televíziónál, szerkesztőként. 6 hónapig dolgoztam itt, nagyon élveztem a sporttudósításokat, de a hírgyártásban nem voltam élenjáró. Akkoriban Hazai Lacival már többször beszéltem arról, hogy őt nagyon hívta egy ausztrál család, hogy jöjjön ki hozzájuk Canberrába edzeni. Laci többször említette, hogy őt ez nem érinti, neki családja van, és ő nem is az a fajta ember, aki hirtelen átugrik máshová új életet kezdeni. Felvetette nekem, hogy esetleg engem nem érdekelne-e ez a lehetőség. Szóval, szinte egy teljesen véletlen beszédtémából jutottam el idáig. Azt azért tudni kell, hogy Hazai Laci igen sokat dolgozott együtt Ausztrália egyetlen profi nagymesterével, Ian Rogers-szel. Őt is szekundálta a 90-es években, és rajta keresztül jutott el Lacihoz ez az egész felkéréses történet. Én felvettem a kapcsolatot ezzel a családdal, és 2-3 hónap után megkaptam az ausztrál munkavállalói vízumot 2 évre.
Abszolút fejesugrás volt az ismeretlenbe. Fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, mire számíthatok itt. Egy kalandként tudnám leginkább jellemezni. Az alapkoncepció az volt, hogy ez a jómódú család odahívott, hogy 3 gyermeküket edzem. Felvették a kapcsolatot a helyi általános iskolákkal, ahol én szintén sakkot taníthatnék. Én kijöttem, és elkezdtem tevékenykedni sakkedzőként. Ennél a rendkívül kedves családnál laktam, foglalkoztam a gyerekeikkel, lett még rajtuk kívül is 4-5 magántanítványom, és dolgoztam 5-6 általános iskolában heti 1-1 órában.
Kb. másfél évre rá a Sidney Academy of Chess megkeresett és azt mondták, hogy ők alkalmaznának engem sakkedzőként. Ez nagy előrelépést jelentett nekem. 2007 elejétől kezdve 6 évig nekik dolgoztam. Én voltam az egyetlen canberra-i alkalmazottjuk. Ők rendkívül sok iskolával ápoltak jó kapcsolatot, úgyhogy ebben az időszakban elég sok helyen megfordultam. Idővel újra és újra megújítottam a munkavállaló vízumomat, ami egyre nehezebb procedúra lett. A bevándorlási hivatal jelezte, hogy vagy megpróbálok letelepedési engedélyhez folyamodni (állampolgárságot szerezni), vagy előbb-utóbb nem fogják meghosszabbítani a munkavállalói vízumomat. A letelepedési engedély esetén különböző kategóriákra lehet pályázni. Nekem sakkedzőként az egyetlen kategória, amire pályázhattam, az a “megkülönböztetett tehetség” vízum kategória volt. Ez azért meredek, mert sok sakkozó megpróbálta ezt már előttem, de elbuktak az elbírálás során. Fontos tudni ehhez, hogy Ausztráliában a sakkot nem ismerik el sportként. Ennek következtében nem kap semmilyen állami támogatást, és a társadalmi elfogadottsága a gombfocival meg a Monopolyval van egy szinten. Ausztrália ebből a szempontból egy nagyon tradicionális ország, ahol a sport az ausztrál foci, a rögbi, a krikett és a tenisz. Tehát, ha nem futsz legalább 10 km-t, és nem izzadtál közben le 15 litert, akkor az nem sport volt, hanem csak maszatolás. Egy ilyen sportkultúrában előjönni azzal, hogy én sakkozó vagyok, hát az nettó kabaré. Annak a vízumkategóriának, amit én megpályáztam, az egyik feltétele az volt, hogy a világon a legjobb 20-ban kell lennie az illetőnek abban, amit csinál. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy én a környékén sem voltam sakkban a legjobb 20-nak, sosem és semmikor sem. Talán ifi koromban korosztályos szinten közelítettem ezt meg legjobban. Végül bedobtam azt a trükköt, hogy nem játékosként, hanem edzőként pályáztam, ugyanis az edzőket nem rangsorolják. Volt akkor már 1-2 elég komoly tanítványom, 2 ausztrál bajnok, 2 nemzetközi mester, voltam az ausztrál ifi csapattal Szingapúrban egy ifi-vb-n kapitányként, szóval addigra már kicsit nyitogattam a szárnyaimat. De még lehet ez is mind kevés lett volna, ha csodával határos módon nem sikerült volna elfogadtatnom a Magyarországon megszerzett magyar tanári diplomámat Ausztráliában.
Én hivatalosan középiskolai magyartanár vagyok, de ez nyilván teljesen használhatatlan Ausztráliában. Ránéztek a papírjaimra és azt mondták, hogy jóember, ez a szakterület (magyar) itt felejtős, de hajlandóak vagyunk elfogadni, hogy ön egy pedagógus, és boldogan alkalmazzuk önt általános iskolákban (elsőtől hatodik osztályig). Így lettem hivatalosan általános iskolai tanár. A letelepedéshez mindezen kívül kell valaki, aki ott kint effektíve jót áll értem. Ez az ember a korábban említett Sydney Sakk Akadémia igazgatója volt. Ők úgy segítettek akkor nekem, hogy tudták, hogy ha megkapom a letelepedési engedélyt, akkor otthagyom őket, eddigre ugyanis elhatároztam, hogy főállásban tanítani fogok és csak a magántanítványaimat tartom meg. Hálás is vagyok az önzetlen segítségükért. Mindez 2012-ben történt, onnantól kezdtem tanítok általános iskolákban. Az első 3-4 évben helyettes tanárként dolgoztam, majd főállású tanár lettem. Mindent tanítottam, angolt, matekot, éneket, testnevelést, stb. 1-6. osztályig.
De volt még egy csavar a kinti életemben. 2021-ig tanítottam főállásban, és vele párhuzamosan egy halom sakkos dologgal is foglalkoztam. Elindítottam saját Youtube csatornámat, amely mostanra közel 23 ezer feliratkozóval rendelkezik. Ez a szám sakkszakmai munkám egyik legnagyobb fájdalma és kihívása is. Nagyon szeretném, ha a csatorna eljutna mindenkihez, akit a mélyebb, komolyabb sakktartalom érdekel. Az évek során nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, sok időt beletettem és beleteszek, de nagy álmom, hogy talán egyszer eljutok a vágyott százezres előfizetői számhoz. A munkába járás során, vezetés közben sokat gondolkodtam sakkanyagokon, miről lenne érdemes videót készíteni, sőt, már egy teljes kurzus anyaga is összeállt a fejemben! Felvettem a kapcsolatot az akkor még nem túl ismert Chessable.com oldallal, akikkel aztán hosszas levelezés és tárgyalások után leszerződtem egy kurzusra. A sakkozói döntéseim egyik legjobbja volt ez a megállapodás velük. Legyártottam az első kurzusomat, ami az egyik legnépszerűbb kurzus azóta is a platformon. Én lettem az Év legjobb szerzője 2021-ben. Ezzel elindult egy lavina, ráéreztem, hogy mi lehet sikeres és nagyon sok jó visszajelzést kaptam, így még jobban ráfeküdtem erre. Leszerződtem 4 kurzusra, de amint kikerült az egyik, már írtam is a másikat. Mostanra 12 kiadott kurzusom van, és Polgár Judittal közösen is adtunk ki hármat. Ezt tartom az az én sakkozói munkásságom egyik legjelentősebb tetőpontjának, hogy dolgozhattam vele együtt. Nagyon fekszik nekem ez a kurzusgyártás. Erre annyira ráhasaltam, hogy 2022-ben már ismét csak helyettes tanítóként dolgoztam, és azt is csak nagyon keveset. A tervek szerint jövőre is teljes mellszélességgel a sakk fogja meghatározni a mindennapjaimat!
A kurzusgyártás elég rizikós dolog, mert sosem lehet tudni, hogy mennyi pénzt hoz vissza a befektetett munka. Ezért mellette futtatom a Youtube csatornámat, stream-elek is, és elég sok tanítványom is van. Elkezdtem csoportos edzéseket is tartani. Mondhatom azt, hogy igyekszem több lábon állni. A Chessable segítsége nélkül nem tartanék itt.
Ennyi küzdelem során nem bántad meg, hogy kimentél?
Amikor kijöttem, még eszemben sem volt itt maradni. Minden évben hazamentem karácsonyra, és nagyon fájó szívvel indultam vissza ide. Az első 6 év nehéz volt, de idővel az életem része lett Ausztrália. Megismerkedtem a feleségemmel, és ekkor már el is dőltek a sorsomat meghatározó dominók. Ő fülöp-szigeteki és nyilvánvalóan nem Magyarországon akart élni, nem is ismeri a nyelvünket. Vettünk itt egy házat és született gyermekünk is. Jól érzem magam itt. Amikor Magyarországra megyek, akkor hazamegyek, de mégis Ausztráliában élek. Itt vagyok állampolgár, itt fizetek adót, itt szavazok, szóval a mindennapi életet tekintve olyan vagyok, mint bármelyik másik ausztrál. Ugyanakkor az ember szívének egy jelentős darabja mindig magyar marad. Úgy érzem, hogy jól alakult a sorsom.
Benne vagy egy olyan játékban, hogy megemlítem 3 fiatalkori csapattársad nevét, és te elmondod mi jut róluk eszedbe elsőként?
Persze.
Berkes Ferenc, akivel a Paks csapatában 1997-ben magyar ifjúsági csapatbajnokságot nyertetek.
Fecó…, hát ő a FECÓ. A Fecóra-gondolás mindig egy mosollyal kezdődik. Az ő története majdhogynem népmesei. Egy rendkívül szerény körülmények között nevelkedett falusi parasztgyerek. Szigorúan a szó jó értelmében, ennek minden zamatával és ízével együtt. Az a tehetség, ami abban a gyerekben volt, hát az elképesztő. Azt mindenki tudta, hogy a Fecóból nagy sakkozó lesz. Ő az, akiről azt mondom, hogy ha mindenki azon dolgozott volna, hogy Berkes Fecóból ne lehessen sakkozó sose, ő akkor is az lett volna, mert azt a tehetségét nem lehetett visszafordítani. Fecó egy baromi jó gyerek, akivel jó volt bármikor együtt lenni. Nagyon nagy szeretettel gondolok rá.
Ugyanennek a csapatnak volt tagja Ács Péter is.
Petivel egy korosztály vagyunk, így mindenképpen riválisok is voltunk. Az edzőnk is ugyanaz volt. Peti egy pitbull. Olyan akaratereje keveseknek van a sport világában is, mint neki. Ő zsenális nagymester lett, de ha történetesen rúdugró akart volna lenni, akkor abban is sikeres lett volna. Elképesztő ereje volt ahhoz, hogy minden idegszálával rá tudjon feszülni egy dologra. Megtanult franciául, angolul, németül és nem azért, mert olyan baromi jó nyelvérzéke volt, hanem mert annyira akarta. Az ilyen típusú erőt , elkötelezettséget nagyon nagyra értékelem, akkor is, ha ezek a tulajdonságok bennem közel sincsenek meg ilyen mértékben.
Sok csapatküzdelemben egy oldalon álltatok/ültetek Papp Gáborral is.
Gábor a korábban említett edzőm Dr. Papp Csaba unokaöccse. Őt ismertem meg legkorábban, az első sakkbarátom volt. Gáborral Faddon is, Pakson is, majd még Pécsett összejártunk rendszeresen. Elemezgettünk, snelleztünk. Gábor nagyon jó gyerek, akivel az utóbbi időben Skype-on beszélgetünk. Az ő története kicsit más, mint Fecóéké, mert ő később kezdett el virágozni. Az egyetem neki is rányomta a bélyegét a sakkjára, de úgy látom, mostanság megint visszatalált az igaz útra. Mindhármukra meleg szeretettel gondolok.
Vannak Ausztráliában is tehetséges sakkozók?
Én annyi tehetséges sakkozót, mint itt, még sehol nem láttam. Ausztráliában a lakosság jelentős része ázsiai bevándorló, akik magukkal hozták a kultúrájukat. Az ázsiaiknál fontos szempont, hogy amit csinálnak, azt 200 %-al csinálják. Nem azért megy sakkozni a gyerek, mert ott addig is melegen meg jó helyen van, hanem azért, mert a szülők azt mondták, hogy odamész, gyerek, és sakkozol. Eszükbe sem jut ezt a kérést vitatni. Szorgalmuknak köszönhetően 12-13 éves korukig ezek a fiatal sakkozók simán partiban vannak a világ többi fiataljával. Ez jól mutatja azt a kulturális különbséget, azt a trendet, hogy itt minden gyerek mindennel foglalkozik, és minden baromi komolyan is van véve. Hazai Lacinak volt egy fiatal ausztrál tanítványa, Raymond Song, aki 4. lett korosztályában a világbajnokságon, miközben azért még mellette hegedült, meg úszott is szintén magas színvonalon.
Az itteni gyerekek többségének 14 éves korára hirtelen az iskola túl fontos lesz. A sakk itt nem egy egzisztencia. Ha az embernek van egy normális, polgári állása, abból kényelmesen megél.
Jó példa minderre Zong -Yuan Zhao nagymester, ő egy sydney-i srác, szintén kínai bevándorló, akkor lett 2600-as nagymester, amikor ez még nagyon sokat jelentett. Azon a 2008-as olimpián, ahol én egyébként a női ausztrál válogatottnak voltam a kapitánya. Ő közben az orvosi egyetemet végezte, ami egyébként Ausztráliában legalább olyan nehéz, mint Magyarországon. Azóta is praktizáló orvos, akivel jóban vagyok.
Otthon is egyre nehezedik azoknak az élete, akik a sakkból meg akarnak élni. Itt, Ausztráliában, ez már eleve halott ügy. Az életemnek egy nagyon érdekes iróniája az, hogy az egyik legnagyobb sakksivatagban próbálok megélni a sakkból.
Mondanál a családodról is pár szót?
Hárman vagyunk a családban, egy gyermekem van. Szerencsére sem a feleségem, sem a gyermekem nem sakkozik. Le is beszéltem volna őket erről, ha felmerült volna. Nem kell! A sakkozók nehéz emberek, akikből egy családban egy is bőven elég. A kislányom táncol, tornázik és jól érzi magát a bőrében.
Canberra majdnem 16 ezer kilométerre van tőlünk, ahol ilyenkor 27-30 °C fok meleg van. Családoddal hogyan ünneplitek a Karácsonyt?
Nagyon mások itt a karácsonyi szokások, nem is tudom soha megszokni teljesen. A strandolás, a medencézés, a kerti parti erre kötelező karácsonyi elem, de én azért megtartottam jó pár otthoni szokást is, így például mi szenteste ajándékozunk (Az angolszász országokban ez 25-én szokás), ráadásul a feleségem mindig főz ilyenkor valami magyar ételt. Idén sült kacsa lesz a menü!
Közeledik az új év, van célod/kívánságod 2023-ra?
Ahogyan már említettem, a youtube-csatornám előfizetőinek a számát szeretném növelni. Célom, hogy meglegyen a 100 000 követő. Akik szeretik, azok azt mondják, hogy milyen jó ez a csatorna, és ilyet még nem láttak előtte. Hikaru Nakamura nagymester, aki egyébként a világ egyik legnagyobb sakkos stream-elője, élő adásban mondta, hogy az enyém a kedvenc youtube-csatornája, mindezt 10 ezer nézője előtt. Nem az anyagiak miatt akarom elérni a megcélzott követő számot. Arról sincs fogalmam, mennyivel keresnék többet a mostani nevetségesen kevésnél, ha elérném. Ez a szám egy visszajelzés lenne, hogy eljut a tartalmam azokhoz, akiknek készítem. Ha meg van a 100 ezer előfizető, akkor a Youtube küld egy ezüst plakettet. Szeretném, ha ez a plakett a falamon lógna egyszer…
Hozzáteszem mindehhez, hogy az én-em bölcsebbik fele tudja, hogy ez nem biztos, hogy meg fog történni, és a Nap ugyanúgy fel fog kelni a továbbiakban is. Értem én már el annyi szép sikert a sakk terén, amire soha nem számítottam. Voltam az év szerzője Kramnyik, Carlsen, Svidler es Giri előtt, együtt dolgozhattam Polgár Judittal és sok sikeres kurzusom van, a tanítványaim is szeretnek. Szerencsés ember vagyok.
Azt kívánjuk, továbbra se pártoljon el mellőled ez a szerencse!
Békés, boldog karácsonyi ünnepeket kívánunk!
