Egy megfontolt és ragaszkodó sakkozó – Beszélgetés Horváth Tamással

Horváth Tamás egyike azoknak, akik a legszélesebb körű sakkos tapasztalattal rendelkeznek hazánkban. Évtizedekben mérhető a magas szinten űzött játékosi, csapatjátékosi, kapitányi és sportvezetői pályafutása. Mindehhez példamutató a csendes alázat, ahogyan ehhez a sportághoz és az élethez viszonyul. 

Az első írásos nyomot személyével kapcsolatban a Zalai Hírlap beszámolójában találtuk 1964-ből, amely  arról ír, hogy Zalaegerszeg legyőzte a Szombathely csapatát és bejutott az úttörő bajnokság döntőjébe. A döntőt Kalocsán rendezték, ahol azon kívül, hogy a Zalaegerszeg bajnok lett, az egész mezőnyben ön szerezte a legtöbb pontot. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

Szombathellyel mi mindig rivalizáltunk. Általában a többi sportágban is úgy van ez, hogy akik földrajzilag közel vannak, azok a legnagyobb vetélytársai egymásnak. Zalaegerszegen egy nagyon jól szervezett társaság volt,  aminek köszönhetően később hatszor nyertünk NB.I-es csapatbajnokságot. A mai sakktérképen mi most a  második vonalban játszunk, de van egy jó csapatunk, idén ezüstérmesek lettünk. A jelenlegi sakk-csapatnak egy jelentős része Csuti Antal sakkedzőnek a tanítványa volt, az ő tiszteletére vagyunk Csuti Antal SK. Nála kezdett el sakkozni Portisch Lajos is.

Pár évvel később az újságban higgadt, csendes, szerény, jó tanuló, jó sportolóként hivatkoztak önre. Ez mennyire a neveltetéséből, és mennyire a jelleméből fakadt?

Soha nem voltam az a típus, aki a legelső kis problémára mindjárt dönti az asztalt és kiabálni kezd. Nem attól lesz valaki határozott, hogy hangosan beszél, vagy nagyon rámenősen, agresszívan áll egy-egy dologhoz, hanem először  átgondolja, miről van szó, és próbál olyan érveket felsorakoztatni, amivel úgy gondolja, hogy hatásosan  igazolható az álláspontja. Persze, vannak olyan helyzetek, amikor halkan nem lehetett egy-egy kérdést  megtárgyalni.

A középiskolás évei alatt is jöttek a sikerek. Mesterjelöltség, sokszoros ifjúsági válogatottság. Milyen volt akkor egy középiskolás sakkozó élete?

Akkoriban olyan lehetőségek, mint magántanulói státusz vagy halasztás nem léteztek. Zalaegerszegen van egy mai napig erős gimnázium, a Zrínyi Miklós, én is odajártam. Érdekesség, hogy Portisch Lajos szintén ebben az iskolában érettségizett. Mi voltunk az első matek-fizika tagozatos osztály.
Szerettem a matematikát, de ahogy a sakk egyre jobban előtérbe került, elvonta az energiám nagy részét a tanulástól. Akkor még mindent könyvből, újságból kellett megtanulnia annak, aki sakkból komolyabb szintre akart jutni és ehhez bizony nagyon sok idő kellett. Ma számítógéppel ez összehasonlíthatatlanul sokkal egyszerűbb. Ha bevillant egy változatról, hogy ezt már mintha láttam volna valahol, akkor azt meg kellett találni, ami nem volt egyszerű. Ha szerencsénk volt és hozzájutottunk a verseny bulletinjéhez, akkor csak át kellett nézni az ott játszott játszmákat. Ha nem, akkor legalább azt kellett sejteni, hogy melyik könyvben találkozhattunk a keresett anyaggal. Ez önmagában is rengeteg időt és energiát emésztett fel.

18 évesen sikerült megszereznie a mesteri címet, ez akkoriban nagy eredménynek számított.

1973 körül lettem nemzetközi mester, akkor is a Zalaegerszeg csapatában játszottam. A sakk az egész országban nagyon népszerű volt, több százezres tábora volt, mégis sokkal kevesebb címviselő volt, mint manapság. Egy nemzetközi cím megszerzése komoly sikernek számított.

A középiskola után még feljebb tette a lécet, a Kandó Kálmán Főiskolán tanult tovább. Gondolom, ezzel még jobban megnehezítette a sakkos pályafutását.

Akikkel akkoriban beszélgettem, azt mondták, hogy nem jól választottam, mert a Kandó egy erős főiskola és mellette jól sakkozni nehéz. Amikor megérkeztem Pestre, az egyik első utam a Sakkszövetségbe vezetett és elmondtam, hogy ezentúl itt, a fővárosban járok főiskolára. Flórián Tibor, az akkori főtitkár azt mondta: „Hát, Tamás, akkor ezek szerint magából sem lesz profi sakkozó.”
Sajnos, igaza is lett. Az iskola „kemény” volt, sokat kellett tenni a diplomáért, ami elvonta az időt a sakktól. Azért háromszor mégiscsak sikerült megnyernem az országos főiskolai bajnokságot ezekben az években. Majd jött a katonaság, ami miatt újabb 20 hónapig került háttérbe a sakk. Ezalatt a 20 hónap alatt hiába kaptam meghívókat külföldi versenyekre, nem engedtek el.

Elhatároztam, hogy a versenyzés mellett szervezői feladatokat vállalok, többet, mint addig. Így indult 42 évvel ezelőtt a zalakarosi verseny. Ott a körülmények ideálisak: tágas termek, szállások és minden más, mindez egy felkapott üdülőhelyen. Évről évre népesebb és erősebb lett a karosi mezőny. Néhány évvel ezelőtt több mint 50
nagymester játszott. Egy évben a meghívásunkra a magyarországi indiai nagykövet is ellátogatott a versenyre. A 40. évforduló alkalmából született egy könyv is, „Zalakaros Európa sakktérképén” címmel, amit Fehér Gyulával közösen írtunk. Rendeztem Keszthelyen is magyar bajnokságot. Zalaegerszegen majdnem minden általános iskolában sakkszakkört indítottam. Ma is sokan vannak, akik ezeken a versenyeken kisgyerekként ismerkedtek meg a sakkjátékkal és máig szeretik azt.

Az egyéni eredmények olyan kedves emlékek, amiket nem fogok elfelejteni. Voltak jól sikerült versenyek, pl. a főiskolai VB bronzérem, ahol Pintér Jóska után a második legjobb voltam a csapatban. Felnőtt EB-n is sikerült bronzérmet szereznünk (1983). Abban az időben még 8 táblán játszott minden csapat. A magyar csapatban Portisch, Adorján és én voltunk a legjobb három pontszerző.

1989-ben élsakkozóink meglepetésre önt választották meg a férfiak kapitányának. Majd a következő évben jött az olimpia, ahol a férfiak csak a 17. helyen végeztek.

Az 1989-es csapat világbajnokságon kapitányságommal a 4. helyen végeztünk. Ez szép eredmény volt, hiszen legjobbjaink közül többen nem játszottak. Akkor már látszott, hogy át fog alakulni az előző években nagyon intenzív és ütőképes csapat. A korábbi első táblásunk, a világklasszis Portisch Lajos már nem vállalta az 1990-es
olimpiai szereplést. Nélküle természetesen sokkal gyengébb lett válogatottunk. Szerencsére a szövetségben olyan emberek dolgoztak, akik tudták, hogy ha egy jól teljesítő csapatnak a szerkezete megbomlik, az sajnos szokott ilyen gyengébb szerepléseket eredményezni.

Jöttek azért sikerek, sőt nagy eredmények is…

A világversenyeknek mindig van egy különleges hangulata. A sakk hasonló a többi sportághoz, siker szempontjából itt is magasan az olimpiai szereplés az első. Az EB és VB szereplést sok ország alárendeli az olimpiának. Nálunk az volt a szerencse, hogy a nagy nevekből álló Portisch, Ribli, Adorján, Sax csapat után jött egy Lékó, Almási, Polgár hármas, és ezzel továbbra is a világ élmezőnyében maradt a magyar válogatott. Lékó, Almási, Polgár igazi aduászok voltak, de mellettük nagyon fontos szerepe volt a többi csapattagnak, Baloghnak és Rapportnak is. Ennek köszönhetően 2014-ben Tromsöben ezüstérmes is lett a magyar csapat. Hatalmas a feszültség egy ilyen világversenyen, hiszen fél pontokon akár tíz hely is múlhat. Itt a tudás mellett kell az erőnlét és azok az ideális körülmények, amelyek lehetővé teszik, hogy a játékos a legjobban teljesíthessen. Sok összetevője van annak, hogy óriási küzdelem után végül Kína, Magyarország, India lett a sorrend. A másik kettő ország ugyan „kicsivel” nagyobb nálunk, de a sakktáblákon ez nem látszott.

Három évtizedet töltött a szövetség elnökségében. Elnökök és elnökségi tagok jöttek, mentek, Ön maradt. Mi lehet az oka ennek?

Az ismerőseim többsége komoly, megfontolt embernek tart. Nem szeretek elhamarkodottan ítéleteket hozni. Mindenki hibázhat a sakktáblán, csakúgy, mint az élet bármely területén. Ezt el kell fogadni, de nem elmenni a problémák mellett, mert az nem megoldás, csak sumákolás. A következtetéseket mindig le kell vonni. Én azt szoktam mondani, hogy attól a csapattól lehet elvárni akár folyamatosan is a jó eredményeket, ahol van legalább egy topjátékos és mellette még két nagyon erős sakkozó. Egy ilyen sikerszéria közben nem szabad elfeledkezni az utánpótlásról, mert az idő egyre gyorsabban megy. Elmúlt az a kor, amikor az volt az általános vélemény, hogy 40-45 éves korra jut el egy sakkozó a csúcsra. Ma már vannak 20 éves világklasszisok is.

Az, hogy valaki szeret sakkozni, az szép dolog és örülünk neki, de azzal nem lehet nemzetközi versenyen eredményt elérni. Komoly és szervezett formában nagy energiákat kell befektetni, már a legelejétől kezdve.

Nemcsak elnökségi tag, de több ciklusban alelnök is volt közel 15 éven keresztül. Most új vezetése, új elnöke van a hazai szövetségnek. Milyen egy jó elnök ön szerint?

Az elnöknek a leglényegesebb szerepe, feladata, hogy az illető sportág működéséhez szükséges anyagi feltételeket próbálja előteremteni. Ezeket az állam és a szponzorok biztosíthatják. A sportág nemzetközi eredményessége elismerést jelenthet egy döntés meghozatalakor. A magyar sakk már nagyon régóta ott van a világ élvonalában, bár voltak rosszabbul sikerült évek, de mindig sikerült kilábalni ebből, ennek megfelelően az elvárások is nagyok. Emellett nyilván kellenek a személyes jó kapcsolatok, mert ha hirtelen kell megoldani valamit, akkor ezek sokat segíthetnek.
Szerepelhet az elnök rendezvényeken, aminek örülünk, hogy ott van, de ha valaki egy sportágat világversenyekre készít fel, vagy megpróbálja a működéshez szükséges feltételeket biztosítani, ahhoz komoly szakmai teljesítmény kell, mert a mosolygás nem oldja meg a problémákat.

Adorján Andrásnak évekig ön volt a szekundánsa. Hogyan emlékszik vissza erre a kapcsolatra?

Teljesen egy korosztály vagyunk, így régről ismertük egymást. Sőt, ifi-válogatottban is szerepeltünk együtt. Jó viszonyban voltunk, de amikor megkért, hogy vállalnék-e ilyen tevékenységet, nem mondtam azonnal igent. Közös munkánk során mindketten tudtuk, hogy a cél az, hogy jobban, eredményesebben sakkozzunk. Nekem van egy kedvenc változatom a szicíliai védelemben, amiről 3 könyvet is írtam, Adorjánnak pedig nagyon jó érzéke van az első ránézésre gyanúsnak tűnő dolgok helyes megítéléséhez.

Egy ilyen hosszú pályafutás során hatalmas tapasztalattal a háta mögött, hogyan látja a sakkvilág változásait?

Kezdem azzal, hogy miben nem változott. Zsenik nem születnek mindennap, de azért előfordulnak. Fischer idején nem volt kérdés, hogy ahol ő elindult, ott ki lesz a győztes. Carlsen sem véletlenül világbajnok tíz éve.
Az informatika sok mindent megváltoztatott. A számítógép egy pillanat alatt megmutatja a legjobb lépést, de ezekben alaposan el kell mélyedni, időt és energiát áldozni a megértésükre. A nagymesterek véleményét sem csak elfogadni kell, hanem megérteni is. Kell a rutinos, tapasztalt edző ahhoz, hogy kiválassza, megmutassa és  elmagyarázza azokat a játszmákat, amik segítségével fejlődhetünk. Egy bizonyos tudásszint elérése után már úgy kell megközelíteni a sakkot, hogy a fejlődési szintek állomásain egyre mélyebbre megy az ember a bonyolult helyzetek értékelésében. A 3.Fb5-tel kezdődő, rendkívül népszerű spanyol megnyitásban vannak negyven
lépésig kielemzett változatok is.

Mindemellett a sakk olyan, hogy 4 óráig tökéletesen koncentrálsz, mindent látsz, és egy másodperces kihagyás  elég, és máris elment a parti. A nemsakkozók gyakran meglepődnek azon, hogy ez az egyik legnehezebb sportág. Itt a felkészülés szerepe óriási, hogy a koncentráció a lehető legmagasabban szinten legyen a parti során.

Ma is Zalaegerszegen játszik. Ennyire ragaszkodó típus az élet más területén is?

Én tényleg nem voltam az, aki ma így, holnap meg úgy. Ha döntöttem, akkor abban szeretek elmélyedni. Első sportköri tagsági könyvemet Zalaegerszegen állították ki 1963-ban, tehát 60 éve vagyok helyi sakkozó. Egy megtisztelő felkérésre igent mondva 11 évig képviseltem Zala megyét a Magyar Olimpiai Bizottságban. 1990  után pedig megkerestek az osztrák Gleisdorfból. A mai napig igazolt versenyzője vagyok ennek a csapatnak, immár 33 éve.
Persze, az élet nyomot hagyott rajtam is. A COVID engem is megtalált és emiatt nagyon sokat voltam kórházban, de hála Istennek megúsztam a nagyobb bajt. A bal lábam miatt jelenleg is intenzív gyógytornászi kezelés alatt állok.

Mit is mondhatnánk minderre? Jó egészséget kívánunk, és köszönjük az interjút!