“…majd meglátom, hogy mennyire fog hiányozni a sakk” – interjú Hoang Thanh Tranggal

Thanh Trang csendes, szerény személyisége évtizedek óta meghatározó alakja a magyar női sakknak. Ő szerezte meg a nők közül a világon a 12. nagymesteri címet, de korábban volt korosztályos világbajnok, női Ázsia-bajnok és Európa-bajnok is. Az idén vett részt a 14. sakkolimpiáján. Az eddigi pályafutásáról és életéről beszélgettünk vele.

10 éves korodban költöztetek Magyarországra egy teljesen más kultúrából. Az eltelt évtizedek alatt mennyire maradtak meg a kora gyerekkori emlékeid?

Sok emlékem megmaradt, amiket megerősít, hogy azért az eltelt évtizedek során vissza-vissza szoktam járni Hanoiba.

Milyennek látod Vietnámot?

Természetesen más kultúra és más éghajlat. A legfeltűnőbb az, hogy ott nagyon sokan vannak és feltűnően nagyobb a népsűrűség. Ázsia és Európa, két teljesen más világ. Az közös bennük, hogy Magyarországhoz hasonlóan a vietnámiak is nagyon barátságosak.

Kint ázsiai vagy, Magyarországon európai?

Nagyjából igen, de az ázsiai kinézetemnek azért Magyarországon is van befolyásoló hatása az emberekre. A családban a szülőkkel, nagyszülőkkel gyerekekkel alapvetően vietnámi nyelven kommunikálunk, amibe nagyon sokszor szúrunk közbe egy-egy magyar szót vagy kifejezést. Ez kívülről hallva mindkét nemzetnek furcsa lehet, nálunk ez a megszokott.

Az interjúra készülve azt láttam, hogy a vietnámi újságokban feltűnsz időről időre és nem feledkeznek meg rólad.  Kiolvasható az a nagy tisztelet, ami a családotokat övezi azért, amit a vietnámi sakkért tettetek/tesztek.

Nagyon hosszú történet ez, annak ellenére, hogy a sakk nagyon fiatal sportág Vietnámban. Gyakorlatilag a 70 éves évek végén, a 80-as évek elején jelent meg olyan fiatal egyetemisták körében, akik Oroszországban, vagy Magyarországon tanultak. Hoztak magukkal a távolból sakk-könyveket is. Köztük volt édesapám is, aki 4 éves koromban egy szép, őszi hanoi-i napon kezdett velem sakkozni és a mai napig ő az edzőm. Ő szerettette meg a sakkot a családdal. A szüleim Magyarországon végeztek egyetemet, majd hazaköltöztek. Én és az öcsém kint születtünk. A család a 90-es évek elején költözött Magyarországra. Onnantól segítettük/segítjük a vietnámi sakkozókat. A 90-es évektől, amikor elindult a First Saturday versenysorozat a lehetséges normákért, címekért, különösen megugrott az érdeklődés. Az eltelt 32 évben közel 40 vietnámi sakkozó fordult meg nálunk. Volt, aki napokra, volt, aki hetekre és hónapokra, de olyan is, aki évekre is maradt. Sokan közülük időről időre visszatérnek.

Édesapám az ELTE-n szerzett diplomát és le is doktorált matematikából. Mindemellett ő indította el a családi vállalkozásunkat is és végig segítette a karrieremet. Édesanyám biológiát tanult Szegeden az egyetemen, és egy nyári táborban találkoztak először egymással Miskolcon.

Ideköltözésetek után milyen nehézségeid voltak a beilleszkedés során?

10 évesen szembesülni ismeretlen nyelvként a magyar nyelvtani szerkezetekkel elég szokatlan dolog. Az angol nyelv sokkal egyszerűbb volt számomra. Egy hónapot jártam iskolába gyerekek közé, és utána nagyon gyorsan magántanuló lettem, így az osztályközösség élménye Magyarországon kimaradt számomra. Később is levelező tagozaton tanultam. Az öcsém dolga a magyar nyelvvel könnyebb volt, hiszen ő két éves korától tanulta itt azt.

Igazi romantikus történet a férjeddel történő egymásra találásotok. Elmeséled nekünk?

Ő 5 évvel idősebb nálam és Hanoiban a közvetlen szomszédom volt. Van is egy történet, amely szerint amikor engem hazavitt anyukám újszülöttként, akkor ő az öccsével együtt beszaladt megnézni a babát, azaz engem. Később is sokat játszott velem, jó szomszédi viszonyban voltunk. Vietnámban a közösségekben teljesen megszokott volt, hogy összejártak az emberek. Bár én magam nem emlékszem rá, de amikor ő 11 éves volt, akkor volt egy olyan kijelentése, hogy majd amikor felnő, akkor feleségül fog venni engem. Persze, ezt akkor senki nem vette komolyan, csak mosolyogtak ezen a gyerekes dolgon.
10 éves voltam, amikor ideköltöztünk, és akkor megszakadt a kapcsolatunk. Majd 23 évvel később egyszer csak rám írt a Facebook-on. Olyan természetes volt csevegni vele, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára. Nagyon sok közös témánk volt és persze sok érdekesség történt velünk az évek alatt. Közel újabb egy év telt el, mire személyesen is találkoztunk újra és rá egy évre már összeházasodtunk.
Az volt az érdekes, hogy ő 38 éves volt én 33, amikor összetalálkoztunk és egyikünk sem volt még házas addig. Volt neki korábban már jegyese és majdnem oltár elé is álltak, de valamiért, valahogy mindig elmaradt a házasságkötés. Nem értette, miért alakulnak így a dolgai, de amikor ismét rám talált, akkor rájött, hogy a korábbi kijelentése miatt történt így minden és a Sors terelt minket újra egymáshoz.
Nekem is voltak kapcsolataim korábban, dolgoztam/dolgoztunk rajtuk együtt, de nem voltak az igaziak. Én azt mondom, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.
Ez az egyik alapelvem, hogy mindent meg kell tennünk a legjobb tudásunk szerint, ha valamit akarunk. Ha már mindent megtettünk, akkor utána, hogy mi lesz az eredmény, az már nem rajtunk múlik.
Fontos, hogy pozitívan gondolkodjunk és fejlődjünk az életben. Pozitívan kell hozzáállni a dolgokhoz. Ha meg valami nem jön össze, akkor tudni kell elengedni és nem rágódom rajta. Ha hibáztam, azt is elfogadom. Tanulni kell ezekből és legközelebb máshogy csinálni. Abból kell kihozni a legtöbbet, amiből lehet.

Van egy családi vállalkozásotok Budapesten. Mesélsz róla?

17 évvel ezelőtt nyitottuk meg a Hotel Chesscom szálláshelyet. A vállalkozással együtt én is végigmentem egy fejlődési folyamaton. Érettségi után főiskolára jártam, ahol informatikus közgazdász végzettséget szereztem, majd a szálloda miatt szállodamenedzsment képzésen is részt vettem.
Sosem tartottam magam igazi profi sakkozónak, mert a sakk mellett mindig volt egy B terv, mindig volt még valami. Én úgy gondolom, hogy a sakkimádatom nem volt annyira nagy, hogy teljes egészében kitöltse az életem. Főleg lányként, nőként nem bíztam abban, hogy csak a sakkból meg tudok majd élni. Úgy voltam vele, hogy az életem így biztosítva van akár sakkal, akár sakk nélkül. Nem volt rajtam az a nyomás, hogy, a sakkból kell megélnem valahogy. Így viszont sosem tudom meg, hogy meddig jutottam volna el, ha száz százalékot teszek bele a sakkba.

Első sakkolimpiádon, Moszkvában, a vietnámi csapatban játszottál. Emlékszel még rá?

Persze, persze. Akkor, 14 évesen nyilván egy nagyon, hú de nagy esemény volt ez. Első olimpiámon, édesapám volt a csapat kapitánya. Erős ellenfelek ellen jól szerepeltünk (14. lett a csapat) és pozitív mérleggel zártam. A magyarokkal nem kerültünk össze, de nagyon csodáltam a Polgár lányokat. Judit a férfiak mezőnyében játszott, Zsuzsa és Zsófi pedig a hátán vitte a magyar csapatot. Arra is emlékszem, hogy odafelé egy járaton utaztunk Budapestről Moszkvába.
Az utolsó, 14. fordulóban összekerültünk a már szinte biztos bajnok Grúz csapattal. Nekik egy pont kellett a végső győzelemhez, amit a másik két táblánkon két döntetlennel hamar megszereztek. Az én ellenfelem a legendás Maia Chiburdanidze volt, aki keményen próbára tett. A végén mégis ő ajánlott nekem döntetlent, amit nyilván elfogadtam. Azóta azt is tudom, hogy számomra nagyon előnyös állásban döntöttem így.

8 évvel később Bledben, a teljes mezőny legeredményesebb versenyzője lettél.

Igen, ott sikerült aranyérmet szereznem az első táblán. Jól ment a játék és talán egy kis szerencsém is volt. 11/8,5 ponttal végeztem. A vietnámi csapatom 12. lett.

2006-ban lettél sakkmagyar. A női világranglistán 9. helyen álltál, nehéz döntés volt az országváltás?

A korábbi időszakban is folyamatosan kaptam felkéréseket a Magyar Sakk Szövetségtől. Emlékszem arra, hogy még Polgár László úr is hívott, hogy ha a magyar színek mellett döntök, akkor a lányaival együtt megint egy nagyon erős csapatot alkothatnánk. Én addig folyamatosan ragaszkodtam a vietnámi színekhez.
24 éves koromra már nagyon érett a gondolat, hogy váltani szeretnék. Több oka is volt ennek. Egy ideje már stagnált a játékom, nem tudtam fejlődni, nem volt meg az áttörés, amire én vártam. Nagyon korán két nemzetközi nagymesteri normát is szereztem, de valahogy a 3. norma nem akart összejönni. Ezt leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egy munkahelyen töltesz el sok évet és úgy érzed, hogy ott már nem tudsz továbblépni előre. Ilyenkor felmerül az emberben, hogy hátha egy másik cégnél új lendületet kapsz és máshogy alakul a karriered. Ráadásul az akkori vietnámi sakkszövetség vezetőségével sem értettünk egyet pár szakmai dologban. A családdal együtt meghoztuk a döntést és kihagytam a 2004-es sakkolimpiát (ez volt az egyetlen sakkolimpia, amit kihagytam a sakkpályafutásom alatt), 2006-ban a torinói sakkolimpián már a magyar színekben indultam.

A szorgos emberek egy részére jellemző, hogy a számukra kitűzött úton a részsikereket nem tudják igazán megélni, mert csak egy állomásnak tekintik az életükben és már tovább néznek előre. Te és a családod mennyire tudta megélni ezeket a pillanatokat?

Nyilván nagyon örültem/örültünk a sportsikereknek, de alapvetően én is és a családom is nagyon kiegyensúlyozott természetűek vagyunk, nincsenek nagy kilengések egyik irányban sem. Nincs féktelen ünneplős hangulat és nincs nagyon mélyre zuhanás sem és szerintem teljesen jól is van ez így.
Az alaptermészetem is alapvetően nyugodt és a sakkban is törekszem erre. A játszmák alatt próbálok mindent egyensúlyban tartani, mert úgy vélem ezzel lehet legjobban teljesíteni. Ilyen vagyok az élet más területén is. Az egyik legfontosabb eszköz ehhez a a semlegesség. Tehát, ha bármi történik, próbáljunk meg minél tárgyilagosabbak maradni, kívülállóként nézni a dolgokat. Az életben jellemző, hogy a nagy érzelmek eltorzítják a dolgokat és így nem látunk tisztán, pedig fontos dolog az objektivitás. Mielőtt csinálok vagy mondok valamit, mindig felteszem a kérdést, hogy mit akarok ezzel elérni. Hogyha jobbító, építő szándék vezérel, akkor csinálom és nem félek a konfliktusoktól. Az egyensúly megtalálásához sokat kell mérlegelni. Ebben biztos sokat segített a sakk is.

Ugorjunk egyet az időben. 2024. Sakkolimpia Magyarország. Mesélj nekünk arról, hogy élted ezt meg, miben volt más, milyen volt a csapat?

Tény, hogy a COVID óta passzívabban űztem a sakkot, mint előtte. 2-3 éve fontolgattam a visszavonulást, mert nem éreztem a motivációt. Amit a sakkban el lehetett érni, azokat elértem, amiket meg nem sikerült, azokat majd talán egy következő életre hagyom. Akkor jött a lehetőség, hogy utoljára játszhatnék egy hazai rendezésű olimpián. Nekem két hazám van, papíron is kettős állampolgár vagyok, amelyekből az egyik Magyarország. Ezért nekem is hazai olimpia volt ez. Szép cél volt erre készülni, ezen játszani. Mindezt család és munka mellett. Az utolsó időszakot igyekeztem még inkább megnyomni, versenyekre jártam és készültem az olimpiára. Nagyon sajnáltam, hogy a Gara lányok nem voltak a csapatban. Tici Indiában is és előtte is oszlopos tagja volt a női csapatnak. A fiatal és nagyon tehetséges Zsókát viszont jó volt látni közöttünk. Vannak dolgok, amiben fiatalkori magamra emlékeztet. Ő is pozíciós játékos, viszont velem ellentétben ő rajongva szereti a sakkot. Én csak szerettem, de neki ez többet jelent. Nyugodt szívvel átengedtem az első táblát neki. Nagy jövő áll előtte. Fiatal még és sokat kell tanulnia, fejlődnie, de drukkolok neki, hogy elérje a célkitűzéseit. Szidinek, a csapat másik veteránjának, jól sikerült az olimpia. Veretlenül zárt. Korábban is mondta már többször, hogy visszavonul, de mégis ott volt velünk, aminek örültünk. Sajnálom, hogy Terbe Julinak és Papp Petrának kevésbé ment most jól a játék, pedig ők is ügyes játékosok.

14 sakkolimpián vettél részt. Mennyit változott az olimpiák hangulata ennyi idő alatt?

Az a fura, hogy nem sokat! A hangulat ugyanolyan, a játékosok is ugyanolyanok. Lehet látni mindenkin, hogy ez egy nagy esemény, ahol végre összejövünk és mindenki mindenkivel találkozhat. Profik és amatőrök egy helyen, mindenki örül a másiknak. Hiányozni fog ennek a versenynek a hangulata.

Ha már találkozásokról beszélünk, akkor úgy tudjuk, hogy a vietnámi sakk csapatot is vendégül láttátok…

Igen, jól ismerjük egymást és egy nagyon különleges élmény volt találkozni velük. Ritka alkalom, hogy most mindenki együtt lehetett Budapesten. Több vietnámi válogatott játékos is megfordult nálunk a korábbi években. Számomra különösen szórakoztató volt, amikor az olimpián a vietnámi női csapattal kerültünk szembe. Amikor az asztalhoz értem, úgy üdvözöltek, mintha a csapattársuk lennék, nem pedig az ellenfelük. A női mezőnyben általában nagyon jó kapcsolat alakul ki a játékosok között, de amikor elindul a játék, onnantól kezdve már kizárólag a sakkra összpontosítunk. Talán éppen ez az olimpiai szellem lényege: a barátság és a sportszerűség mellett a tiszta versengés öröme.

Előfordulhat, hogy a következő olimpián Taskentben (Üzbegisztánban) ismét játékosként fogod megtapasztalni ezt?

A visszavonulás mellett döntöttem, átengedem a helyet a feltörekvő fiataloknak. Valószínűleg nem.

Hosszú és sikeres pályafutásodon melyik az a tulajdonságod, ami a leginkább hozzájárult a sikereidhez?

Mindenképpen a türelem. Ez mindenhez kell az életben, így a sakkhoz is. Ne kapkodjunk, ha még nem jönnek az eredmények, akkor is csináljuk türelemmel és próbáljunk meg építkezni  a legjobb tudásunk szerint.

Ha nem is válogatott versenyzőként, de mennyire szeretnél közel maradni a sakkhoz.

Majd meglátom, hogy mi kerül az utamba. Most egyelőre a családdal szeretnék több időt tölteni, 10 éve vagyunk a férjemmel házasok, a kislányunk most 9 éves. Mindig támogattak engem. Sokat utaztam, ami sok lemondással járt és ezt az időt nem tudtam velük tölteni. Most szeretném őket kárpótolni, és a családi vállalkozásunkra vonatkozólag is vannak tervek, amelyeket meg szeretnénk valósítani. Most ezek a terveim vannak, azt meg majd meglátom, hogy mennyire fog hiányozni a sakk.

A szeretet ünnepe van. A családotok számára fontos-e a karácsony, és ha igen, ti miként ünneplitek?

Számunkra is a karácsony a szeretet és az összetartozás ünnepe. A család mindig is a legfontosabb az életemben, hiszen mindent nekik köszönhetek. Ilyenkor együtt töltjük az időt, beszélgetünk és sokat nevetünk. Hálát adunk azért, hogy egymásra számíthatunk.