Mozaik

há öt há hat – sakk humor 1951-ből

A sakk komoly szinten hihetetlenül kemény szellemi sport. Sajnos, a közvélemény sokszor csak a játékot látja benne. A drámai helyzet tehát adott: egyik fél csak a játék tábláját és a figurákat látja a sakkban, míg a másik oldal a megnyitásokat, pozíciós harcot, taktikát, végjátékot és az ezekhez tartozó végtelennek tűnő ismeretanyagot. Furcsa ellentmondás ez, amit, persze, a létszámuknál fogva kisebbségi helyzetbe került sakkozóknak kell intelligensen kezelniük, tűrniük. Mi sem segíthetne nekik jobban, mint a humor. Magazinunk szórakoztató részének teszünk eleget és igyekszünk a sakkal kapcsolatos kis elfeledett gyöngyszemekre felhívni a figyelmedet, kedves olvasónk.

Ludas Matyi Hetilap
1951.11.29.

Tabi László: A SAKKRÓL

Minden este elmegyek a sakkbajnokságra és nem győzők csodálkozni azokon, akik minden este elmennek a sakkbajnokságra, leülnek egy székre és négy-öt órán keresztül dülledt szemmel nézik a mérkőzéseket. Közülük nem egynek ott szundít a hitvese a vállára borulva, szép példáját nyújtva ezzel a sírig, akarom mondani az unalomig tartó hűségnek. Mert a sakk, ez a pompás szellemi sport, ez a vérkorbácsoló szenvedély, ez a már nem is tudom minek nevezzem, csak unalom és gúnykacaj tárgya annak, akit nem kerített hatalmába, annak a néhány fafejű, rideglelkű, minden emberi érzésből kivetkezett egyénnek, akinek mindegy, hogy Szabó László há ötről beüt-e gé hatra, vagy nem üt be, hanem inkább há öt há hatot lép, a sötét futót há nyolcra kényszeríti s, aztán áttör a vezérszárnyon, hahahahahaha, hát hogy lehet ez mindegy valakinek?

Embertársam te, aki az esti órákban alszol, dolgozol, írsz, olvasol, vagy moziba mégy szeretteiddel, tudod-e te egyáltalán, hogy mit mulasztól? Eh, úgysem tudod, te szegény, hát megmondom: elmulasztod, hogy olyan okosnak érezhesd magad, amilyen soha az életben nem leszel. Én bizony egyetlen pillantással felmérem és kiértékelem a játszmák állását, s megmondom Benkő következő lépését, szegény még ott turkál a hajában a tábla fölé hajolva, s nem sejti, hogy én, ÉN már tudom mit fog húzni, küszködik a játszma bonyodalmaival, holott énbennem, ÉNBENNEM már készen van a terv, amelyet követnie keli, sőt, már el is magyaráztam a többi pancsernak, aki körülöttem ül, önfeledten szórom szét sugárzó szellemem gyémántszilánkjait, s ha Benkő mégis mást lép, az ő baja, én mindenesetre kimegyek a büfébe egy pohár szódát inni, s mikor bejövök, máshol ülök le, új pancserek között lángeszem csakhamar régi fényében kezd tündökölni.

Nézd akár a fiatalokat (Benkőt, Androvitzkyt, Pogátsot), akár az „öregeket” (Bakonyit, Négyesyt), akár a mesterjelölteket (Hajtunt, Lászlót), akár a nagymestereket (Barczát, Szabót), valamennyien tudorai a tervszerűen logikus gondolkozásnak, bajnokai az akaraterőnek és célratörésnek, s te, embertársam, ahelyett, hogy felvillanyozva izgulnál egy-egy játszma ötletes fordulatain, s aztán tíz óra tájban káprázó szemmel hazatántorognál, és ágyadba dőlve elalvás előtt még egy bástya-gyalog végjáték rejtélyein tűnődnél, te ahelyett éled a normális emberek – pardon, most nem akarok önkritikát gyakorolni.

Zsenge ifjúkoromban sakkmester akartam lenni, de aztán írni kezdtem. Így is egyenrangú vagyok Barczával, mert ő is csak a gyengébbet győzi le, én is. De azért gyakran ábrándozom arról, hogy ha megmaradok a sakk mellett, a moszkvai világbajnoki versenyen vezéráldozattal legyőztem volna Botvinniket a dán cselben, kedvenc megnyitásomban, amit már senki sem játszik, csak én, ha megfelelő ellenfélre akadok.


'Fel a tetejéhez' gomb