“A leghosszabb partim hat évig tartott” – Interjú Jakobetz Lászlóval

Több mint ezer cikk és két tucatnyi könyv szerzőjeként, valamint lapszerkesztőként méltán nevezhetjük őt a magyar sakk krónikásának. Levelezési sakkban egészen a világbajnoki döntőig jutott. Az ifjúsággal elért sikereit klubvezetői és edzői eredményei mellett visszaigazolják a szövetségi szakbizottságokban betöltött megbízásai.

Melyek az első sakkos emlékeid?

Arra határozottan emlékszem, hogy úgy hat éves lehettem, amikor nagyapám mesélt arról, hogy ha lefelé fordítunk egy bástyát a sakktáblán, akkor az “királynőnek” számít, sőt a “rosálás” szót is használta a sáncolás szinonimájaként.

A szocializmus ideje alatt a sakk eléggé elterjedt és szimbolikus dolognak számított az országban. A gyárakban, üzemekben és mindenféle közösségekben sokat sakkoztak az emberek, de általánosan az abszolút amatőr kategória volt a jellemző. Én 14 éves koromig csak olyan szinten kapcsolódtam a sakkhoz, mint bármelyik akkori társasjátékhoz. Így nem mondhatom azt, hogy belecsöppentem ebbe a világba. Akkoriban én leginkább a focinak és a gombfocinak éltem, de történt egy olyan dolog az életemben, ami meghatározóvá vált. A lakótelepen, a szomszéd házban élt egy jó sakkozó hírében álló fiú, akivel egyszer a pingpongasztal tetején játszottunk pár partit. Ezt a fiút Schüll Gyulának hívják, és azt, hogy jobban sakkozott nálam, a későbbi évek során elég markánsan bizonyította, de elsőre én nyertem 2,5:0,5-re. Könnyen lehet, hogy ha akkor veszítek, talán nem is nagyon sakkoztam volna a továbbiakban.

Hogyan lehet, hogy ilyen jól emlékszel erre?

Én már gyerekkoromban is mindig statisztikákat vezettem eleinte gombfociban, majd később a sakkban is. Meg aztán egy barátommal könyvet írtunk az első 16-18 évünkről. Az említett játszmáinknak az lett a következménye, hogy Gyulát nagyon bosszantotta a vereség, engem meg később az bosszantott, hogy csak minden harmadik-negyedik partinkban tudtam legyőzni őt. Kerestük a lehetőséget a tanulásra, és ráakadtunk a közeli művelődési házban egy sakkszakköre, amelyet Tichy-Rács József tartott. Ez bevezetés, útmutatás volt a versenysakk világába. A Vízügy nevű klub le is igazolt minket. A nagy ambíciónknak és az életkorunkból adódó gyors előrehaladásnak köszönhetően (15 évesen sokkal gyorsabban fejlődtünk, mint egy 6-7 éves gyerek), az egyesület soha nem látott magasságokba jutott, ami NB 2-t jelentett. A Vízügy kis csapatnak számított, ahol nem voltak profi sakkozók. Az egyik legjobb játékosunk a nemrég elhunyt Ritter Gábor 2200-as mesterjelölt volt, míg mi harmadosztályúak, 1500-1600-as szárnypróbálgatók. Gábor bármikor leült velünk snellezni és ha néha vesztett (leginkább idővel), akkor soha nem láttam az arcán bosszúságot. Összekovácsolódott az a társaság, amelyből mai napig vannak ismerőseim, barátaim. A Vízügyi SC V. kerület Alkotmány utca 29. alatti épülete volt egy darabig a gyülekezőhelyünk, akkoriban odajárt Orosz András, Peredy Ferenc, Schenkerik Csaba és Varga Zoltán is. 17 évesen a csapatvezetősködés mellett “edzősködést” is vállaltam. A nálam fiatalabbakat és gyengébbeket próbáltam gardírozni egy kicsit. Megnyitásokra tanítottam őket, de volt olyan is, hogy versenyeket szerveztem nekik.

Az elméletet autodidakta módon kezdtem el tanulni. Klasszikus edzőnk nem volt, egymást fejlesztettük. A Képes Sportban Flórián Tibor sakkrovatában találtam játszmákat, de még azt sem értettem akkoriban, hogy mit jelentenek az odaírt jelölések. Az elején nem nagyon tudtam megkérdezni senkitől, de miután rájöttem ezekre, már könyvtárakból is hoztam ki szakkönyveket. Voltak más törzshelyeink is: a Fővárosi Művelődési Házba, a Városmajorba és a Gellért-hegyre jártunk ki snellezgetni. Ez az időszak 1982-86-ig tartott, és talán akkoriban élveztem legjobban a versenyzést, mert gyorsan fejlődtem és jöttek a kisebb sikerek. Gyerekfejjel azt hiszi az ember, hogy ez majd mindig így fog menni.

Később miként alakult a pályafutásod?

Szerettem volna magasabb osztályba lépni, aminek volt egy kis utóélete is, mert a Vízügy ezt nem vette túl jó néven. 1986-ban a Tipográfiába igazoltam át év közben, amiben sokat segített az a Navarovszky László nemzetközi mester, akinek a legtöbbet köszönhetem a sakkban. Írtam is róla egy könyvet Az aranykapitány címmel. A Tipográfiának akkor 1600-as ifijei voltak, így elég nagy erősítés lettem számukra, hiszen én 2200-as magyar ÉLŐ-ponttal rendelkeztem. Ifi játékosként sportállásba kerültem. Egyre többet foglalkoztam a sakkal. Az edzéseken lestem a mesterek játékát és figyeltem, hogy miket mondanak. Csendben szívtam magamba az egész légkört és ezzel együtt a dohányfüstöt is, mert mindig volt 5-6 ember, aki dohányzott a teremben. Néha közbeszóltam, néha megvertem egy-egy mestert, és éreztem, hogy el fogok tudni mozdulni a mesterjelölti szintről. A FIDE-mesteri címet hivatalosan 1993-ban kaptam meg, ami sok időnek tűnik 1986-tól, de azt tudni kell, hogy akkoriban 2200 ponttól lehetett feliratkozni, azaz ahhoz, hogy nemzetközi értékszámod legyen, mestereket kellett megverned zsinórban. 1988-ban feliratkoztam, s 1993 után már sikerült stabilan 2300 felett maradnom.

A rendszerváltást követően (1989) megszüntették a sportállásomat. Navarovszky is egyre betegebb lett, elvesztette erejét és tekintélyét a sakkban. Ekkortájt születtek a gyerekeim. Nehéz időszak volt ez, mert még megvoltak az ambícióim, de a lehetőségeim már leszűkültek, és közben el kellett tartani a családot is. Mindkét fiam hosszú évekig sakkozott. A nagyobbik, Zoltán filmrendező szeretne lenni, van is sakktémában egy, Vándorkupa című rövidfilmje. A kisebbik, András hamarosan ügyvéd lesz, kikapcsolódásképpen sok gyorspartit játszik az interneten és emellett FIDE-versenybíró is.

2008-ban érted el FIDE-pontjaid csúcsát, majd abbahagytad a versenyzést. Miért döntöttél így?

Akik későn kezdenek el sakkozni, azokra jellemző, hogy egy darabig gyorsan fejlődnek, de aztán megállnak. Én is éreztem magamban, hogy nem igazán tudnék már magasabb szintre jutni, mert valószínűleg nincs meg hozzá a tehetségem. A genetikai kódoltságom is olyan, hogy az életben sem megyek bele azokba a dolgokba, amelyek kockázatot hordoznak magukban. Az eredményes sakkhoz pedig ez kell.

A másik adottságom a rosszabb stressztűrő képesség. 40 évesen már tudtam, hogy nekem egy csapatbajnoki játszma a parti előtt egy héttel előbb kezdődik, és egy héttel később ér véget. Ez a kéthetes feszültség abból áll, hogy próbálod eltalálni, kivel játszol majd, és milyen színnel készülj ellene, és azon izgulsz, hogy ki fog-e jönni az az állás, amit szívesen vállalnál. A játszma napján meg ott van az 5-6 órás feszült küzdelem, néha már menekülnél a partiból és inkább döntetlenre adod. Ezt sok sakkozó átéli és ismeri. Ha meg nem alakulnak jól a dolgok, utána rágódsz rajta napokon át.
Ekkor már tudtam, hogy magában a versenyzésben nem találom meg az örömömet, hiszen a sakknál maradva tudnék valami olyat is végezni, amiben több boldogságot találok.

Mindig sokan mondták, hogy irigyelnek azért, mert nekem a munkám a hobbim. Ez így van, szerencsére a sakkozás több ágába is belekóstolhattam. Egyedül a feladványszerzésben nem sikerült nemzetközi szintű eredményt elérnem. Az egészen más, mert a sakkfeladvány a sakkozás költészete, és én verset írni sem tudok. Maradt nekem a próza, aminek része a versenybeszámolók és az elemzések írása is. 19 évesen kezdtem írni a Sakkéletben, és szinte rögtön kaptam egy rovatot Ozsváth Andrástól. Lelkileg sokat jelentett ez a megtiszteltetés, bár féltem attól, hogyan fogom megállni a helyem. Akkorra már két könyvem is megjelent, amelyeket – Varnusz Egon gondozásában – Somlai Lacival együtt írtunk.

Az írás és a sakkoktatás lecserélte a versenysakkot, bár levelezési sakkban még játszottam. A leghosszabb partim 6 évig tartott egy uruguay-i sakkozóval, akivel egy lépéspár váltása 1 hónapos tempóban zajlott. Az utolsó esztendőben már email-ben fejeztük be a játszmát, amit sikerült is megnyernem, s ezzel bejutottam a világbajnoki döntőbe. Közel 10 évig harcolsz azért, hogy bejuss a világ legjobbjai közé és amikor ez sikerül, az jó érzés. A 16 fős döntőben ugyan utolsó előtti lettem, de ez sem számított, mert eljutottam oda, ahová nagyon kevesen. A levelezési sakkban a nagymesteri cím előtt van egy senior (nem az életkort jelölő) nemzetközi mesteri titulus is, amit sikerült elérnem. A levelezési sakk egészen más világ, a hétköznapokban ott van a fejedben a partid, heteken át gondolkodsz rajta, mielőtt elküldöd a következő lépésed.

Aztán ezt is abbahagytam a számítógépek erőteljes szerepvállalása miatt, s maradt a gyerekek sakkoktatása, meg az írás, amelyeket a mai napig művelek. A tanítványaim sikerei mellett azt tartom a legnagyobb eredményemnek, hogy magyar nyelven, nyomtatott formában nálam többet nem publikált senki a sakkról. És remélem még nem járok a végén…

Tavaly jelent meg a Hét ország sakkvándora címmel Maróczy Géza sakknagymester életéről szóló könyved. Miért pont róla írtál?

Tudtam, hogy hamarosan 150 éves lenne, ezért már 2018-ban elkezdtem gyűjteni a forrásokat. Az Arcanum-ban megtalálható sakkos anyagok 90%-a rajtam keresztül került be a rendszerbe. Odaadtam nekik az összes újságomat, folyóiratomat, kéziratot, mert rájöttem, hogy ez nekem is és másoknak is megkönnyíti a dolgát. A digitalizációval felgyorsult és egyszerűen kereshetővé vált minden.

Maróczy anyaggyűjtésével elmentem egészen a falig abban, amennyire egy ember élete utólag nyomozható. Levelezésben álltam egyetemekkel, sakk-körökkel, levéltárakkal, sakktörténészekkel, próbáltam külföldi forrásokat is kutatni. Nem beszélek hollandul, de a hollandok digitális könyvtárát is végigböngésztem. Ehhez a könyvhöz nehéz lenne bármit is hozzátenni.

És hogy miért pont Maróczy? Mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy ki a legjobb magyar sakkozó. A Magyar Sakkhistória következő számában benne lesz az én válaszom erre, hiszen már a borítón is a 85 esztendős Portisch Lajos képe fog szerepelni. Én őt tartom minden idők legnagyobb magyar sakkozójának. Az egészen biztos, hogy a két legjelentősebb magyar nagymester Maróczy és Portisch. Bár Lékó Péter játszott vb-döntőt is, de nálam Portisch mellett szól, hogy megszakítás nélkül 4 évtizeden át a magyar sakk zászlóvivője volt, 20 sakkolimpián képviselte hazánkat, ezzel sokáig világcsúcstartónak számított és mindemellett egy úriember. Terveim között szerepel, hogy egyszer írjak róla is egy hasonló monográfiát, de az időrend és a kerek évforduló miatt először Maróczy került sorra. A kötetnek nagyon jó visszajelzései voltak, mert mindenki érzi rajta a rengeteg munkát.

Mi a véleményed a gyermekkori versenysakkról, élsakkról?

Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy ne zárjuk ki az élsakk lehetőségét se pro, se kontra. Ha ma ugyanannyi edzésmunkát végeztetek el egy tanítvánnyal, és ugyanolyan intenzitással, mint 20 évvel ezelőtt, az már nem elég az élvonalba jutáshoz. Két olyan ember van az országban – Molnár Béla és én – aki három évtizede foglalkozik gyerekekkel megszakítás nélkül és folyamatosan járja hazánk versenyeit, így van összehasonlítási alapunk. Bagonyai Attila lenne a harmadik, de ő már sajnos nem él. Az idősebb generáció edzői közül én személy szerint Szabolcsi Jánostól és Valis Jánostól tanultam a legtöbbet a szakma fortélyaiból. Feltehetőleg ők is ugyanezt mondanák.

Elég egyértelműen látszik, hogy manapság a magyar sakk összességében nem sikeres. Mindenki keresi és boncolgatja az okokat. Talán túl későn lett kimondva az, amit mi Bélával már legalább 10 éve megtettünk, amikor megindultunk a lejtőn lefelé, de be lehetett bújni a Polgár Judit – Lékó – Almási trió háta mögé, akik eltakarták, hogy a mögöttük levő korosztályok egyre gyengébbek. Napjainkban Rapport Richárd nagyon szép sikereket ér el, akár a világbajnoki döntőig is eljuthat, de ő sem fogja megváltani a magyar sakkot kollektív értelemben.

Rábeszélni a szülőt a sakkozói pályára becsapás lenne, hiszen belefektethet bármennyit, garancia nincsen. Lehet, hogy a gyerekében nincs benne az élsakk szintje, és ezért nem hibás sem edző, sem szülő, sem a gyerek. Hiába végezzük el a világ összes edzését. Ha a munka mennyiségétől függne a minőség, akkor több száz világbajnok szaladgálna, de abból mindig csak egy lehet. Én nem merném erre rábeszélni egyik szülőt sem. Ma már egy profi felnőtt sakkozónak nem 2500-2600-at, hanem a 2700-at kell megcéloznia, ha ebből versenyzőként akar megélni.

Utánpótlás szinten mára legalább odáig eljutottunk, hogy be merjük vallani, mennyi pénzre lenne szükség az előrelépéshez. Az utóbbi két évet persze nehéz objektíven nézni a COVID miatt. Magyarországon a 1990-es évek elején a kétes hírű scheveningeni versenyekkel bekerült legalább 20000 ÉLŐ-pont a sakk körforgásába, és ezt a hirtelen jött mennyiséget máig nem sikerült teljesen elveszíteni, még mindig sokan túl vannak “árazva”. A szülő boldog, amikor a gyermeke megveri a lecsúszott egzisztenciájú, motiválatlan felnőtteket és nyer 50 ÉLŐ-t. Ilyenkor én azt mondom, hogy ezzel tudást nem nyert a gyerek, és tévedés elhinni, hogy fejlődött. Másrészt egy olyan közeget ismert meg sajnos, ami visszahúz. Ott vannak az indiaiak, ők jó ellenfelek lennének, csak ellenük meg nehéz pontokat szerezni, mert előrébb járnak, mint a magyar gyerekek. Pedig náluk sem mindenki születik nagymesternek, csak olyan sokan vannak, hogy több tehetséget találnak és megfelelően képzik őket.

Nekem négy olyan tanítványom volt, akikkel kezdő koruk óta, hosszú éveken át, egyénileg foglalkoztam és nagymesterekké váltak: Antal Gergely, Boros Dénes és a két Gara lány, Anita és Tícia. Mellettük voltak persze más tehetségek is. Nemzetközi mesterek, FIDE-mesterek kb. húszan lettek, míg mesterjelölti szintig kb. 100-an jutottak el.

Ilyen tapasztalattal a hátad mögött te kit tartasz tehetségesnek? Nehezebb most élsakkozóvá válni, mint régen?

A tehetség akkor mutatkozik meg, amikor leülök egy gyerekkel játszani, vagy beszélgetni egy állásról, egy problémáról, és azt látom, hogy ösztönösen a jó figura után nyúl, és mindig azzal lép, ami abban az állásban a legjobb. És ők egy csoportos edzésen húzzák a többieket, de nekik intenzív, mindennapi munkára van szükségük magánedzővel is. Amit ők tudnak, az olyan, mint a fociban a labdaérzék. Nem lehet mindent tanítani a sakkban sem.

A másik fázis, amikor edzőként megélem azt egy 7-8 éves tanítványom ellen, hogy olyat lép, amin el kell gondolkodnom. Addig rutinból mindig én voltam az, aki mondta, hogy “figyelj oda”, “ne húzd azt”, aztán egyszercsak nekem kell elgondolkodnom. Idővel egyre többször lépnek erőseket. Egy korosztályos bajnokságon a kortársak közül is ki lehet tűnni egy-egy zseniális lépéssel. Persze, azt a nevelőedzők jól tudják, hogy nem 10 évesen kell jól sakkozni.

Az élsakk világa ma sokkal nehezebb. Az egyik nehézségeket a mennyiség okozza, hiszen a riválisok száma megszázszorozódott. A másik az, ami a komputer miatt van: sokszor találkozom olyan gyerekkel, aki úgy jön be az ajtón, hogy nincsen lexikális tudása, de mivel a géppel sokat játszott már, ezért egyfajta ellenálló-képessége kialakult, ezért nehezen veszít el egy játszmát azokkal szemben, akik sokkal több elméleti tudással rendelkeznek nála, ám ő ellen tud állni. Ez is fontos.

Az életkorral változik a gyerekek sakkja is. 10 éves korig a lelkesedésből nagyon jól meg lehet élni, de utána már a munkáé a főszerep. Na, ez az, ahol a szülő rádöbben, hogy a gyerek felső tagozatos már és “megéri-e” az időt azzal tölteni, hogy elhordja az edzésekre azt a gyermeket, aki még csak 1850 ponttal rendelkezik. Én tapasztalatból szoktam mondani a szülőknek, hogy 10, 14 és 18 éves kor körül van egy jelentős ugrás mindenkinek a játékában. Gyakran ezt a szülők már nem várják meg, egyre kevesebb versenyre járnak, kevesebb edzésen vesznek részt és inkább az iskolára helyezik a hangsúlyt. Megértem őket is, de ha van az embernek egy tehetséges tanítványa és a szülő döntése közbeszól, abba “belehal” az edző. Egyik alaptétel, hogy az edző, a szülő és a gyerek ugyanazt a kérdést soha nem fogja egyformán látni. Ráadásul nagyon sok esetben a szülő a gyerekkel közösséget alkot, hiszen sokkal több lehetősége, eszköze van hatni rá, például ha azt mondja vacsora közben, hogy “ha holnap kikapsz, akkor abbahagyjuk a sakkot”. Ez megnehezíti a tréner dolgát, mert míg a siker mindig közös, a kudarc végül az edzőé.

Mi a véleményed a hazai edzői karról?

Sok nagy tudású, rutinos edző van nálunk, ám a magyar oktatói gárda jelentős része agglegény, és soha nem volt szülői szerepben. Ez nem előnyös. Azt gondolom, hogy egy edzőnek szükséges az is, hogy legyen megjelenése és stílusa. Ha kiállok az emberek elé, akkor valamilyen szinten tudjak kommunikálni és ne érezzék rajtam az igénytelenséget sem. Az edzőnek az emberi kvalitásai, az intelligenciája, és nem utolsó sorban a szakmai tudása a döntő.

Fel kell tudni ismerni, hogy ha egy tehetséges gyermek kitűnik a többiek közül, őt külön kell képezni, lehetőleg magasabb szinten. Törvényszerűen eljön előbb-utóbb az átadás ideje. Vannak olyan oktatók, akik ezt elhúzzák, akár a végtelenségig is, mert a megélhetésük múlik ezen. Őket én nem is nevezem edzőnek. Szerintem átlagosan 4-6 év után fárad el egy edző-tanítvány kapcsolat. Lehet, hogy az én tudásszintemet még nem érte el a tanítványom, de azt érezni lehet, hogy neki már más edzőre van szüksége. Fontos a nyelvtanulás, mert ha a gyerek eljut a 2100-2200-as szintre, akkor itthon nehéz megfelelő edzőt találni.

Akik az online adott óra lejártával kikapcsolják a gépet, vagy kezdik az újabb órát, azok mitől lennének edzők? Aki így oktat, annak mindegy, hogy egy nyugdíjas amerikait tanít, vagy éppen egy indonéz gyereket. Nekik nincsenek ambícióik, ők csak marketingben erős óraadók. Az edző ennél több, ha kell beköti a gyerek cipőfűzőjét, vagy akár megtörli az orrát is. Csak az az igazi edző az én szememben, aki éveken át napi kapcsolatban van a tanítvánnyal és jól ismeri őt, illetve van kapcsolata a szülőkkel is.

Nem ritkán a szülő azért járatja a gyermekét egyesületbe, mert ott jó helyen és biztonságban érzi, fejleszti az elméjét, de a sakk nem szalvétagyűjtő szakkör! Én annak az ifjúsági klubnak vagyok a vezetőedzője, ami abban egyedülálló az országban, hogy 35 éve megszakítás nélkül működik. Már nem mi vagyunk a legjobbak, mert nincs mögöttünk sem politikus, sem gazdag pénzember, viszont szervezettségben kiemelkedünk: mivel több tucatnyi aktív növendékünk van, szinte soha nem kontumálunk semmilyen csapatversenyen, működik a honlapunk, és van telefonos alkalmazásunk. Ezért vagyunk mi a Barcza-BEAC. Negyedszázadig Ádám Györggyel és Ősz Gáborral dolgoztunk együtt, az ő haláluk után Grimm Györggyel közösen irányítjuk az egyesületet.

Készítettünk egy statisztikát a magyar csapatbajnokságok másodosztályában partit játszó hazai játékosok átlagéletkoráról (súlyozva a lejátszott partik számával). Öt év alatt több mint 4 évvel nőtt az átlagéletkor. Hová vezethet ez?

Két riportkötetet is írtam hasonló témában. Előbb a Miért nem lettek profi sakkozók? könyvemben a fiúk mondták el, hogy mi okból nem váltak versenyzőkké a tehetségük ellenére. Utána rájöttem, hogy a nőknél nem is ez a jó kérdés, hanem az, hogy miért hagyják abba? Éles társadalomkritika is kirajzolódott ezekben. A gyerekcsoportokban is látszik, hogy ha van ott hat fiú és két kislány, akkor már hangerőben a lányok nagyon háttérbe szorulnak. Ha feladok egy feladványt, akkor a fiúk egymást licitálva törnek előre, és mondják be a megoldást és ölre mennek, míg a lányok csendben üldögélnek, akkor is, ha jót gondolnak. A női habitusban a versenyszellem, a vadászösztön nem olyan erős, mint a férfiakban. A hölgyek nyakába szakad a család, ami mellé csak a legritkább esetben fér bele a versenysakk. A nők hátrányból indulnak ezen a téren, s amikor egy nő ott áll 40 évesen, a sakk már esélytelen, és a szépség is lassan átalakul. Nekik sokkal nehezebb felállni ebből a helyzetből, mint egy férfinak. Ez együtt bőven elég ahhoz, hogy felmerüljön az a nagy probléma, hogy ma Magyarországon nincs 100-nál több felnőtt nő, aki sakkozna. Száz nőből hogyan lehetne ütőképes válogatott csapatot kiállítani? Annak ellenére, hogy jelen pillanatban Gaál Zsóka kiemelkedő világszinten is, mégis félő, hogy ugyanaz történik vele, mint Rapporttal: lesz egy jó első táblásunk, de hol vannak a többiek?

Nemcsak a nemek arányában állunk rosszul, de a versenysakkban is elöregedett nemzet vagyunk. Egyre kevesebben választják ezt a hosszú pályafutást. A régiek nagyon szeretik a sakkot, viszont jó ha tudjuk, hogy a mostanság feljövő országokban, Indiában, Kínában, Törökországban és Iránban a bajnokságok résztvevőinek nagy része 20 év alatti. Milyen esélyünk lesz 10 év múlva ellenük? Mindig az 1979-es phenjani asztalitenisz-világbajnokság jut eszembe (ami egy évvel volt később a férfi sakkolimpiai elsőségünk, és a nők ezüstérme után). Ott a Klampár-Jónyer-Gergely hármas kétszer is elverte Kínát a csapatversenyen és győzött, ám azóta szinte semmi komoly sikerünk nem volt. Nem kellene ezt sakkban is megvárni…

A jelenlegi helyzet alapján úgy fogunk hamarosan sakkolimpiát rendezni, hogy a realitásokat nézve szerintem egyik csapatunk sem képes bekerülni a legjobb 10 közé. Mindenki tudja, hogy a magyar sakk milyen óriási anyagi válságban van. Sürgős lépésekre lenne szükség – nem csak a táblán!

Te szerkeszted a Magyar Sakkhistória című újságot. Kérlek, mesélj nekünk erről a kiadványról!

2020-ban a hivatalos Maróczy-évben(!) a Maróczy-könyvem írásának végén döbbentem rá arra, hogy Magyarországon a sakktörténet a döntéshozó személyeket milyen kevéssé érdekli. Mindenki csak beszél róla, ígérget és fogadkozik. A gépemben már közel két évtizede ott áll a Magyar Sakktörténet 6. kötetének (1965-1980) szinte teljes anyaga – miközben az 5. még el sem készült. Amikor elkezdtem írni, a főszereplők majd mindegyike élt még, azóta sokan elmentek – gyakran nyom nélkül. Ezt a tűrhetetlen állapotot csak egyféle módon lehet feloldani, ha írunk, emlékezünk azokról a kis és nagy sakkozókról, akiknek a munkássága ezt megérdemli.

2021 elején megkerestem lapindítás tervével Dr. Flumbort András nagymestert, akivel közösen már számos ingyenes gyerekversenyt és sakkprogramot rendeztünk a Magyar Sakkozásért Alapítvány égisze alatt. Elképzelésem a részéről támogatásra talált, s így útjára bocsátottuk a Magyar Sakkhistória című időszaki kiadványunkat, ami az elmúlt 200 év legmutatósabb sakkfolyóirata, és a színvonal is rendkívül magas, hiszen a kortárs szakírók, kutatók legjobbjait sikerült felkérni és az ügy mellé állítani. A nívóból ezután sem adunk alább. Értő és a közös sakkmúltunk ügyét támogató olvasótáborral rendelkezünk, akik várják az évi 200-250 hiánypótló oldalunkat. Sokan szívesen tollat is ragadnak és megírják a XX. századi sakkemlékeiket. Ezzel azért erősen törlesztünk az adósságainkból a régmúlt nagyjai felé, miközben a jövő kutatói számára is hiteles forrást biztosítunk. Nálunk Wikipédiából vagy külföldi oldalak tükörfordításaiból nem készül cikk. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki fontosnak tartja a hazai sakktörténelmünket!

Emellett a Telex oldalán folytatjuk Kállai Gábor örökségét is. Az ottani sakkrovatban nem túl nehéz, de érdekes sakkfeladványokkal népszerűsítjük a királyos játékot, miközben egy kis sakktörténettel is szolgálunk az olvasóknak.